Daniel Glattauer - Gyógyír északi szélre

"Az írás olyan, mint a csók, csak ajkak nélkül. Az írás annyi, mint csókolni, de ésszel."

Az utolsó havi témához érkeztünk, egy levélregény volt a feladat. Még molyos korszakomban szemeztem ezzel a könyvvel - jó 10 éve -, eltartott egy kis ideig mire ténylegesen belevágtam. Viszont azt be kell vallanom, hogy az ünnepi hangulatomra erősen rányomta a bélyegét, talán nem most kellett volna elolvasnom. Vagy talán soha nem kellett volna.

Megfogadtam, hogy az égvilágon semmi személyeset nem fogok belevinni a posztba, mert akkor gyakorlatilag címnek kitehetném az "önéletrajz" táblát. Igyekszem a lehető legobjektívabban írni róla, hogy ne jusson minden szónál eszembe egy fiú és egy lány, akik teljesen véletlenül kerültek kapcsolatba egymással egy hideg decemberi napon, még a kétezres évek közepén, és nem is sejtették, hogy ez a véletlen majd hová sodorja őket...

Ezzel meg is adtam történetünk rövid ismertetőjét: Emmi Rothner egy bugyuta magazin előfizetését szeretné lemondani e-mailben, azonban a levél egy  elpötyögés folyamányaként egy számára ismeretlen férfi, Leo Leike postaládájában landol, aki éppen küszködik a saját maga életének alakulásával, a munkája is elég stresszes, így sokáig nem válaszol az eltévedt levélre. Amikor azonban az első válasz megérkezik, Emmi és Leo élete egy csapásra megváltozik. Változó hosszúságú és hangvételű levelezésbe kezdenek, ami egy szépen kibontakozó érzelmi kapcsolatba vezeti őket, ami látszólag teljesen értelmetlen. 

Bizonyos pillanatokban nagyon szórakoztató volt, ahogy a szereplők verbálisan játszottak egymással, de sokkal inkább lehangolóvá vált, ahogy haladtunk előre. Az egyiknek eleve se veled, se nélküled kapcsolatai vannak a másik nemmel, a másikuknak meg olyan élete van, amiben egy ilyen bensőségessé váló férfi-nő kapcsolat nem szabad(na), hogy beleférjen. Sok levélből ordít, hogy Leo és Emmi milyen szinten függni kezdtek egymástól, mégis örökké halogatódott a találkozás, mert jaj, akkor mi lesz az e-mailek adta varázzsal. A mai fejemmel én ettől agyvérzést kapok...ha nekem annyira fontos lett egy ember, hogy szinte már csak az e-mailjei tartanak életben, akkor előbb-utóbb igenis találkozni akarok vele, hogy testet öltsünk egymás előtt. Nekem ez az ódzkodás annyira gyerekes volt, még ha bizonyos értelemben értettem is az okokat.

A szerző nagyon szépen felépíti az egész folyamatot, ahogy az eltévedéstől eljutunk az mondhatni érzelmi függőségig, belevisz kellő humort, kellő játékosságot, van itt számonkérés, ugratás, féltékenykedés, ahogy az egy alakuló kapcsolatban szokott lenni. De az egymás parttalan húzásával, az olvasó felspannolásával, hogy aztán jöjjön a hideg zuhany, valahogy elromlott az egész. Nyilván kellett a végére valami szép nagy pofára ejtés, különben nem lett volna értelme megírni a folytatást, de akkor is kiábrándító lett az egész. Nem dobtam a sarokba, de nagyon megutáltam, ahogy a két szereplő egyre lehetetlenebbül viselkedett, és egyáltalán nem keltették két felnőtt ember benyomását.  Amennyire jól indult, annyira kiábrándító lett a végére. 

A folytatást majd valamikor megpróbálom, bár azt olvastam sokkal gyengébbre sikerült, mint ez a könyv, de kíváncsi vagyok ebből mit lehet még kihozni. A regényt csakis azoknak ajánlom, akiknek a fülszöveg alapján tetszik a történet, vagy olyan könyvet szeretne olvasni, amit aránylag rövid idő alatt ki lehet végezni. 

Aharon Appelfeld - Holt vágányok

"Mióta vége a háborúnak, az életem jóformán eggyé vált ezzel a vonallal, ezzel a Nápolytól a hideg északig nyúló, vicinálisokból, villamosokból, taxikból és bérkocsikból álló hosszú, kanyargó vonallal."

Még novemberi (újra)olvasásom volt, nem írtam róla, mert eléggé összefutott körülöttem minden, de ez egy olyan kaliberű regény ez, amiről muszáj néhány szót ejteni. Még egyetemista koromban olvastam először, Appelfeld munkássága államvizsga tételem volt. Ő is az a korosztály, aki megélte a holokauszt tragédiáját, azonban regényei mégsem teljesen önéletrajzi ihletésűek, mint általában a holokauszt utáni szerzőké, akik az új "műfajként" megjelenő úgynevezett traumatizált irodalomban alkottak, ő megszökött a koncentrációs táborból. Ő is és édesapja is túlélték a háborút, azonban csak 1946-ban találkoztak újra. Az átélt borzalmak benne is nyomot hagytak:bár anyanyelve a német volt, a háború után többé nem volt képes németül írni sem, miután megtanult héberül, ezt a nyelvet használta írásaihoz is. Munkáiban főként az európai zsidók életére koncentrált, ebben is eltért a zsánertől. Mint általában a könyveiben, a Holt vágányokban is mások elbeszéléseire támaszkodik, az önéletrajziság szinte teljes mértékben háttérbe szorul.

A regény főszereplője, Erwin Singelbaum egy magának való agglegény, akit 40 éve egyetlen cél éltet: megtalálni a német tisztet, aki megölte a szüleit, és bosszút állni rajta. Hogy elérhesse célját, minden évben március 27. és április 5. között vonatra száll, hogy Wieinberbge utazzon és megtorolja a kegyetlen tettet. Élete egybeforr a vasútéval, minden évben ugyanazok az állomások - ugyanazok a futó kapcsolatok - követik egymást, ez a sorrendiség ad a cselekménynek is egyfajta linearitást: egy állomás, egy újabb ember, egy újabb történet, újabb emlék. Nőkkel folytatott kalandok, "kocsmacimborák", évtizedes barátok pillanatnyi társasága követi egymást, ahogy egyre közelebb jutunk az út végéhez. Csak néhány dolog változatlan ebben a monotóniában: egy öreg koffer, ami nem csupán váltás ruhákat rejt, egy gyönyörű nő iránti szerelem, ami azonban nem erősebb a bosszúvágynál, és persze maga a bosszúvágy. Ezek hajtják Erwint az útja során.

Bár egyszerűek, mégis nagyon szépek az útleírások, az olvasó maga is utazik a vonaton, átéli mindazokat az eseményeket, érzéseket, amik a főhőst kísérik. Erwin egyszerre sajnálható és szimpatikus figura, hiszen annak ellenére, hogy egyre biztosabb abban, hogy véghez viszi rettenetes tervét, ha megtalálja Nachtigelt, de mégis vívódik, mert tisztában van vele, hogy egy gyilkosságot eltervezni és végrehajtani nagy teher egy embernek. Talán nem is biztos benne, hogy ha megteszi, az elhozza majd azt a feloldozást, amit négy évtizede el akar érni...

Nagyon jól megírt regény ez. Tökéletes ellentéte A döntés című könyvnek, ami annyira a megbocsátásra, a továbblépésre fókuszál. Érzékletesen, emberi módon írja le mindazt, mivé tehet egy embert, ha semmi más nem számít, csak megtorolni a kimondhatatlan fájdalmat. A bosszú lehet hajtóerő, de tönkre is tehet. Azt pedig okosan rejtve hagyja előlünk, hogy megszabadíthat-e a saját démonainktól, ha látszólag egyetlen dologra tesszük fel az életünket, ha megpróbáljuk beteljesíteni a sorsunkat.

Edith Eva Eger - A döntés

" A szabadságunk abban rejlik, hogy megtanuljuk magunkhoz ölelni azt, ami történt. A bátorság azt jelenti, hogy minden bátorságunkat összeszedve lebontjuk a börtön falait, egyik téglát a másik után."

Nagyon sokáig halogattam ezt a könyvet, főleg a témája miatt, és mert úgy gondoltam, hogy ez is csak olyan "oravecznórás" bölcsességeket fog majd puffogtatni, mint általában ezek az életvezetési tanácsadóként működő könyvek. Aztán a kényszerszabim alatt mégis úgy döntöttem, hogy elolvasom, mert úgyis közös könyv, meg időm is van. A legjobb dolgok egyike volt, amit mostanában magammal tehettem.

Dr. Eger magyar származású holokauszt-túlélő, aki a háború borzalmai után férjével és gyermekeivel az Egyesült Államokban telepedett le, pszichológiából szerzett doktorátust, jelenleg is aktívan dolgozik terapeutaként. A könyv nagyjából felében a doktornő visszaemlékezéseit olvashatjuk, akit családostól -legidősebb testvérét, Klárát kivéve, akinek Budapesten sikerült túlélnie a háborút - hurcoltak el Auschwitzba kamaszként. A leírások nagyon tényszerűek, és egyben lelkileg is rendkívül nyomasztóak. Ugyanakkor ezt a részt a Sorstalansághoz tudnám hasonlítani, mert ezek a lányok is igyekeznek az embertelenségben is találni valami szépet, valami értékeset, egy célt, amiért a holnapot is túl kell élni..

A tábor borzalmait a családból csak ketten élték túl. A lányok megtörten, emberi roncsként szabadulnak Lengyelországból. Gyakorlatilag olyan állapotban vannak, hogy a legalapvetőbb dolgokat is szinte újra kell tanulniuk. Megtörten, de az egymás iránti végtelen szeretetükre támaszkodva építik fel újra az életüket, találják meg a boldogságot, és nyitnak egy jobb jövő felé. 

Hiába végez az ember judaisztika szakot, ahol három éven keresztül sok-sok olyan dolgot is hall, ami egyébként nem hangzik el egy iskolai történelemórán, hiába olvas el x tucat könyvet, egy holokausztregény tartalmához nem lehet hozzászokni. Még mindig mélységesen megdöbbent és letaglóz, hogy hogy volt képes az emberi faj ilyen mértékben elaljasodni, hogy ez megtörténhetett. Hogyan lehetséges az, hogy ember az emberrel olyat tesz, amit még egy állat sem tenne a fajtársával, ha nem éhezik és nincs veszélyben. És ezzel párhuzamosan újra és újra megmagyarázhatatlan csodálatot is érzek egy-egy ilyen könyv olvasása után, hogy milyen erő lakozik az emberben, hogy mindezt képes túlélni, és normálisan élni! Hogy egy nemzet, egy olyan kicsi ország, ami háromszor is elférne Magyarország térképén, képes volt ezt kiheverni, hogy képes volt kivívni a saját függetlenségét az elnyomókkal szemben, és nincs ma sem olyan hatalom, amelyik leradírozhatná a térképről.

A regény persze önmagában sokkal inkább az egyénnek tanulságos, mint a közösségnek, megtanít az élni akarásra, a feladás helyett a megoldás keresésére. Megtanít, hogy nincs olyan helyzet, amiből valahogy nem lehet kikecmeregni, és továbblépni, hogy a reményt soha nem szabad elveszíteni, mert amíg az kitart, mi is életben maradunk, bármi is történt velünk. Értékes leckét kapunk abból is, hogy a múltat nem szabad elfeledni, okulni kell belőle sokkal inkább. Nem fogok hazudni, ebben is benne van, hogy legyél pozitív és akkor minden előbb-utóbb jó lesz. Ez az, amiben én per pillanat nem hiszek. Még. Ugyanakkor ez az első könyv, aminek egyszer talán tudok majd hinni, hiszen tanúja lehettem annak, hogyan lett újra egész ember olyasvalaki, aki onnan állt fel, ahonnan nem lehet. Dr. Egernek a legelkeseredettebb ember is elhiheti, hogy van kiút - ehhez számtalan esetet mutat be nekünk a saját praxisából, amiket érdemes lesz többször is elolvasni -.

De leginkább érdemes megfogadni a zárógondolatot, amit szívből ajánlok mindenkinek, aki nehéz helyzetben van: "Drágám, dönthetsz úgy, hogy szabad leszel."

Donato Carrisi - Démoni suttogás

"A sorozatgyilkosok cselekedeteiben mindig felismerhetők bizonyos jelentős és mélyen gyökerező szadista elemek. Áldozataikat "tárgyaknak" tekintik, akiknek szenvedéséből személyes hasznot húznak. A sorozatgyilkos szadista módon bánik áldozatával és ez örömöt okoz neki. Gyakran képtelen érett és teljes értékű kapcsolatot kialakítani a többiekkel, ezért tárgyakká alacsonyítja őket. Az erőszak csupán lehetőség számukra ahhoz, hogy kapcsolatba lépjenek a külvilággal."

Borzalmasan sokáig olvastam ezt a könyvet...a NIOK csoportban sokan ajánlották, amikor borzongós könyvet kerestem magamnak. Az ismertető alapján sokat vártam, és korábban Jeffery Deaver már feltette nálam a lécet elég magasra, amit sajnos Carrisinek nem sikerült megugrania. Nagy kár érte.

A történet középpontjában egy brutális gyermekrablás-sorozat áll: az áldozatok kiskamasz lányok, akiket a tettes szexuálisan nem bántalmaz, ellenben kegyetlen módszerrel vet véget az életüknek. Öt sírgödör, és egy még életben lévő áldozat felderítése vár a nyomozókra, akiket az eltűnési ügyekre specializálódott Mila Vazquez ügynök segít az ügy felderítésében. Milának nincs könnyű dolga, sem egynéhány kollégájával, sem pedig a saját múltja démonaival, amik nagyon kísértik őt a nyomozás során. Egy napokig tartó macska-egér játék kezdődik a hatodik kislány életéért, amit egy hihetetlen bomlott elme játszik egy olyan játszmában, ahol senki sem feltétlenül az, akinek első látásra tűnik, és ahol a tettes mindig egy lépéssel a nyomozók előtt jár...

Egy nagyon jó alapsztori - ami részben megtörtént eseményeken alapul, és aminek megalkotója jócskán beleásta magát a sűrűjébe - kapott egy szövevényes, néha izgalmasan, néha érthetetlenül ad hoc jelleggel vezetett cselekményt. Sokszor kaptam azon magam, hogy habzsoltam a sorokat, mert várható volt valami nagyon nagy, vagy már magam is biztos voltam benne, hogy rájöttem ki a tettes, aztán egy pillanat alatt kipukkadt az egész mint egy szappanbuborék. Számtalan jó momentuma van a regénynek, például ez a részben nagyon jól kidolgozott cselekmény. Csak sajnos néha már túlságosan is elveszik a szerző jelentéktelen részletekben, míg más momentumok egyszer csak a semmiből megtörténnek. Nem akarok spoilerezni, ezért csak annyit írok erről, hogy az a félmegoldás kicsivel a vége előtt...ott bizony én anyáztam, hogy most mi van?!

Megvolt benne az a finom feszültségkeltés és az orromnál fogva vezetés, amit én Deavernél nagyon szeretek. Csak amíg utóbbinál tényleg lerágom a körmöm, hogy a következő oldalon mi lesz, és elhiszem, hogy bizony rájöttem én, hogy ki is a tettes, aztán leesik az állam, amikor kiderül, hogy nem, addig a Démoni suttogásnál ez a körömrágás elfáradt, és sokszor inkább Pósalaky bácsi-féle "Ugorgyunk!"-ba csapott át. Nem tudta folyamatosan fenntartani sem a feszültséget bennem, sem az érdeklődésemet.

Sokan írták róla, hogy döbbenetes a vége is, én inkább azon agyaltam, hogy most akkor ezért olvastam végig 512 oldalt?! Teljesen elmaradt a katarzis. Nagyon kár érte, mert a pasas tud írni, látszik a jogászi véna is, de van még mit tanulnia a "nagy öregektől" hogy kell igazán idegtépő krimit írni.

Ben Elton - Vakvilág

"Trafford egy szót sem szólt. Gondolkodott."

Ennél "bűnösebb" mondattal nem is kezdhetném ezt a posztot, egy olyan disztópikus történetről, ahol mindenki mindenkiről tud mindent, ahol a magánszféra bűn, a kiemelkedni próbáló - értsd:az egyformaságot megtörni akaró - ember bűnöző...

A Vakvilágot azután ajánlották Szabados Ági könyves Facebook-csoportjában, miután kifejtettem, hogy Dave Eggers A körje mekkora csalódás volt. Kíváncsian vágtam bele, mert alapvetően szeretem az olyan sztorikat, amik az utópia/disztópia műfajába tartoznak. Történetünk főszereplője Trafford egy legfinomabb kifejezéssel élve is borzalmas világban él: a házadban kamerák vannak, mindenütt meztelen emberek jönnek szembe, a szexuális aktusaidat gyakorlatilag kötelező egyenes adásban közvetítened a saját videocsatornádon...és kötelező a gondolkodás nélküli, vakbuzgó hit a Szeretetben. Az Egyház uralja az egész életed..

Próbáld meg elképzelni, hogy törvényileg teszik kötelezővé, hogy az életed minden egyes pillanatát megoszd a világgal, hogy még abba is beleszólnak, hogyan nevezd a gyerekedet - itt azért megcsillan nem kevés humor :) -, szükségtelen, mi több bűnös arra vágyni, hogy néhány pillanatig magad lehess a gondolataiddal...én meghülyülnék, az biztos! Trafford pontosan ezt érzi, érzi, hogy ez nem normális dolog. Szinte már a szexuális perverzióval felérő módon vágyik a titkokra. És meg is vannak a saját titkai..

Amennyire szeretem a disztópiákat, annyira el is borzaszt az a fajta valószerűség, hogy ezek egyelőre csak az írók fejében léteznek (Orwell vagy Huxley is megfestette már a maga rémképeit), de bármikor valósággá válhatnak. Főleg, ha arra gondolunk, hogy az információtechnológia rohamos fejlődése, a közösségi médiumok milyen mértékben hatnak ki az életünkre, és sokszor észrevétlenül bekebelezik azt. Amikor gyerek voltam, még olvasó, beszélgető utasokat lehetett látni a tömegközlekedési eszközökön, manapság 10 emberből 9 az okostelefonjába feledkezik. A legtöbb beszélgetésünket ma már csevegőprogramokon bonyolítjuk, ez a nyelvi kifejezőeszközeinkre is hatást gyakorol: teret nyernek a rövidítések, a szleng szavak, hogy minél gyorsabban és egyszerűbben pötyögjük le a mondanivalónkat a másik félnek. Ez a jelenség nagyon jól megfigyelhető a könyvben is: a mondatok gyakorta csonkák, alig állnak egy-két szóból, gyakori a szleng, a szöveg aszerint válik terjengősebbé, ahogy Trafford is egyre jobban "kinyílik".

Akár az 1984, vagy a Szép új világ, Elton írása is kőkemény görbetükröt mutat a társadalomnak, és bár a jövőkép rettenetes, de mégis valahogy emészthetőbb, kevésbé embertelen, a humor hagy lélegzetvételnyi szüneteket az olvasónak, megadja azt a fajta feloldást, hogy ne felejtsük el, hogy most csak egy fiktív sztoriban vagyunk ugyan, de ha nem tartjuk be a határokat, akkor akár holnap bárkiből Trafford lehet. Vannak gyengeségei és erősségei, de az biztos, hogy bárkinek ajánlom, aki elképzelt világokban szeret kalandozni, és néha kicsit belegondolni abba, hova is tarthat a társadalom, ha nem maradunk gondolkodó, önálló akaratú emberek..

Rengeteg gondolat van a fejemben, amit leírnék, de gyakorlatilag elspoilerezném az egész könyvet, az élménytől pedig senkit nem akarok megfosztani. :)
 

Stephen King - Carrie

"Egyáltalán, alig akad valaki, akit foglalkoztat, hogy amit tesz, fájdalmas másoknak! Az emberek nem lesznek jobbak, legfeljebb okosabbak. Ha pedig okosabbak, ugyanúgy kihúzkodják a légy szárnyát, csak ravaszabb indokot találnak hozzá."

Sosem voltam King-rajongó. Láttam ugyan néhány filmet, ami az írásaiból készült, egy-két művet olvastam is, de igazán nem tudott megfogni magának. A Carrie az első olyan regény, amit könyvben is nagyon szerettem volna megismerni, mivel láttam gyakorlatilag minden filmes feldolgozását, mindegyikben találtam szeretni valót is. A könyv ugyebár mindig más, másrészt az is érdekelt, melyik adaptáció mennyire hű a könyvhöz. És be kell valljam, a végén arra jutottam, hogy a jövőben jóval több Kinget kell(ene) olvasnom.

A regény címszereplője, a 16 éves Carrie cseppet sem átlagos lány: csúnyácska, kicsit esetlen - de korántsem buta! - gimnazista, aki kénytelen egy vallásosan bigott, és ki merem jelenteni, hogy teljesen elmebeteg anyával egy fedél alatt élni. Az átlagos és - bizonyos szempontból - átlagon felüli kortársak tökéletes célpontja, a tipikus "fura" lány, még a tanárok is ferde szemmel néznek rá, talán ők is nevetnek a háta mögött. Carrie jóformán semmit nem ismer meg a világból, ami a házukon és az iskolán kívül van, az édesanyja még a legalapvetőbb női dolgokról sem világosítja fel, mert minden, ami a testtel kapcsolatos, az a Sátántól való... ahogy a Sátántól való a különleges képesség is, amivel Carrie a gondolatai erejével képes tárgyakat mozgatni.

Így történik meg a totális katasztrófa, mondhatjuk, a lecsóba belecsapós módon:Carrie-nek borzasztóan megalázó helyzetben kell szembesülnie a nővé válás pillanatával, aminek létezéséről fogalma sincs, és ami osztálytársainak csak olaj a tűzre. A tornatanárnő, Rita Desjardin az egyetlen, aki gyakorlatilag a pártfogásába veszi a lányt, igyekszik kemény kézzel megtorolni, hogy folyamatosan megalázzák őt. És bár Sue, egy a terrorizáló lányok közül megpróbálja jóvá tenni a történteket az érettségi bál előtt, mégis éppen ez az éjszaka vezet katasztrófához.. 

Egy szerkezetileg és történetvezetés szempontjából is nagyon jó könyvről beszélünk: nem egyedül Carrie szemszögéből ismerjük meg a cselekmény részleteit, hanem különböző riportokból, kihallgatás részletekből visszaemlékezésekből, amelyek a tragédia után keletkeztek , és nagyon eltaláltan vannak a történetbe illesztve. A cselekmény szempontjából pedig attól volt számomra fajsúlyos, hogy a lelki terror ábrázolásával hozta rám a frászt, nem trancsír leírásokkal okozott nehéz éjszakát. Nagyon könnyen lehet azonosulni a szerencsétlen sorsú címszereplővel, aki egy teljesen elborult anyával éli az életét - bár ő maga is kifejti azt a jól ismert gondolatot más szavakkal, hogy "Jobb az ismert gonosz mint az ismeretlen" -, és szívből lehet gyűlölni a lányokat, akiknek az ő megalázása a életük csúcspontja..személy szerint imádtam azt a mondatot, amikor Ms. Desjardin úgy emlegeti a bünti-tesiórákat, hogy "..és bele fogtok dögleni!"! Esküszöm, tapsikoltam az örömtől. :)

Néhány szót a filmes adaptációkról: gyakorlatilag minden változatot láttam, ami kijött belőle, és mindnek megvan a maga szépsége. Az 1976-os de Palma-féle "klasszikus" nagyon érzékletesen eltalálja azt a sötét, nyugtalanító atmoszférát, ami a könyvet áthatja, amitől az embernek a hideg futkos a hátán. A 2000-es években készült remake egy kicsit jobban rámegy az anya-lánya kapcsolatra, és jobban követi a könyvet a közbeékelt vallomások, tudósítások szempontjából, a 2013-as pedig a Sue-Carrie kapcsolat és a végkifejlet szempontjából egy más nézőpont. Azt mondhatom, mindegyiket érdemes megnézni, akár összehasonlítani is őket.

Lisa Genova - Megmaradt Alice-nek

" - (...) és attól félek, hogy egyszer csak elalszom, és reggel úgy ébredek, hogy nem tudom hol vagyok, ki vagyok és mit csinálok"

 Nem volt könnyű elolvasni ezt a könyvet...nekem is van édesanyám, aki lassan 50 éves, és néha elfelejt dolgokat. Ahogy te is, én is, bárki. De egyszer bizony nagyon megijesztett, és akkor rögtön ez a történet jutott eszembe. Szerencsére - ahogy a legtöbbünkké - az ő feledékenysége is banális dolog, de azért az ember csak belegondol, hogy az Alzheimer-kór megtörténhet bármikor, bárkivel. A szeretteinkkel, vagy önmagunkkal. Gyógyíthatatlan és feltartóztathatatlan ellenség..

Ahogyan viszonylag fiatalon utoléri az 50 éves egyetemi professzort, Alice Howlandet is, akinek igazi American dream az élete:három felnőtt gyermeke van - közülük kettőnek szépen felfelé ívelő pályája -, sziklaszilárd karrierje, szerető férje. Ebbe az idillbe furakodik be a talán még a ráknál is alattomosabb betegség. Alice kezdetben olyan apróságokat felejt csak el, mint akárki más: hova tett dolgokat. Aztán egy előadáson nem jut eszébe egy szó, amit használni szeretne. A vészcsengő akkor kondul meg, amikor egy napon, a szokásos futás után nem tudja merre menjen haza..

Betegségét gyorsan, minden kétséget kizáróan és genetikus alapon diagnosztizálják, így Alice egyszerre aggódhat önmagáért, és fiatal, még a családalapítás előtt álló gyerekeiért. Tanult, tájékozott emberként tisztában van azzal, hogy mivel jár a betegsége, és mi a vége. Minden egyes nap újabb kihívás a számára, hogy mi lesz a következő lépcsőfok, amire majd fel kell másznia, mielőtt teljesen elveszíti önmagát, minden kapcsolódását a körülötte zajló világhoz. Amikor már nem ismeri meg majd a szeretteit, nem fogja tudni talán a saját nevét sem, az otthon is idegen lesz a számára, míg végül haláláig el nem jut egyfajta békés vegetáció állapotába.

Különösen nehéz lehet egy olyan embernek megbirkózni a betegségével, aki gyakorlatilag a kenyerét is az agyával keresi. Így egyszerre válnak egyre távolibbá a mindennapi dolgok, a megbecsülésnek örvendő szakmai karrier, minden, amiről az élete szólt. Ugyanakkor nagyon megindító végigkísérni azt a folyamatot, hogy ahogyan távolodik az élete fontos pontjaitól, úgy közeledik egyre jobban a legkisebb gyermekéhez,Lydiához, akivel elég ambivalens a kapcsolata, aki mégis a legstabilabb támaszává válik a betegsége előrehaladtával. Fontos azt is kiemelni, mint a regény talán legerősebb pontját, hogy végig Alice bőrében maradunk, az ő szemszögéből éljük végig a leépülés folyamatát, így sokkal átélhetőbbé válik a cselekmény. 

Ugyanakkor  egy kicsit ebben rejlik egy gyenge pont is:szinte alig ismerjük meg a többi szereplő - különösen a férj - érzéseit, gondolatait, valahogy kívül vannak az egészen. Nem mankók Alice számára, sokkal inkább elborzadó külső szemlélők, akik nem képesek felfogni a helyzet súlyát. Végig azt éreztem, hogy nem tudják felfogni, hogy egy Alzheimer-kóros ember életében minden pillanat ajándék, amikor tiszta a tudata, így nem is tudnak sem a pillanatban élni, sem a jövőbe gondolni. Megrekednek, statikusak. John, a férj ugyan kísérletet tesz, hogy kezelési módszerek, gyógyszerek után kutasson, de ebben sem érzi az olvasó, hogy ő most a szívét-lelkét beleadja. Kár, hogy szinte teljesen kimaradt a családtagok érzelmi helyzete, töltelékekké váltak.

Szerettem volna egy hosszabb bejegyzést szentelni a könyvnek, de ez is egy olyan írás, amiről nehéz terjengősen írni. Elolvasni sem könnyű, mert a gondolatokba fészkel, ha valakinek érzékenyebb a lelke, akkor a hangulatra is nagyon rá tud telepedni. Ettől függetlenül érdemes elolvasni, mert egy nagyon szépen, érthetetlen orvosi hadoválás nélkül megírt regény, tanulságos lehet a betegséget ismerőknek és azoknak is, akik csak laikusként érdeklődnek.

2014-ben Juliannne Moore, Alec Baldwin és Kristen Stewart főszereplésével film is készült a regényből. Egy kifejezetten jól sikerült adaptáció lett, Moore a filmben nyújtott alakításáért Oscar-díjat kapott.

Ámosz Oz - Párduc a pincében

"Aki szereti az embereket, az nem lehet áruló"

!!! Spoilert tartalmazhat!!

A szeptember nem volt igazán az én hónapom, egy elég makacs kötőhártya-gyulladással küszködtem, így nem sok lehetőségem volt az olvasásra. De azért egy könyvet mégis sikerült befejeznem, ami még a havi témába is passzolt. Egy számomra nagyon kedves könyvről fogok néhány gondolatot írni. Még egyetemista koromban tanultam zsidó irodalmat, ennek keretében volt tananyag Ámosz Oz is, mint kortárs/holokauszt utáni szerző.

A Párduc a pincében című (kis)regény a holokauszt utáni irodalomnak egy olyan típusába ad betekintést, amikor a kerettémát nem a soá tragédiája adja - bár a regényben is megjelenik, de inkább kissé komikus formában -, hanem az aktuálpolitikai élethelyzet. Ebbe helyeződik a történet, a helyszín, a szereplők is ebben élnek.

A helyszínünk Palesztina, 1947-et írunk, ekkor Izrael még angol mandátumterület - de már nem vagyunk messze 1948. május 14-től, amikortól Izrael Állam önálló ország lett -. Az utcákon felfegyverzett brit katonák és rendőrök masíroznak, éjjel-nappal fegyverropogás tölti be a levegőt. Este hat óra után kijárási tilalom van érvényben, aki ezt megszegi, könnyen a fogdában találhatja magát. A fegyveres ellenállás föld alatti barlangrendszerekben szerveződik, míg a felszíni úgy marad életben, mint egy rejtőzködő vírus:éjszakánként feltámad poraiból, házról-házra terjed, ahol a sebesülteket titokban képzett nővérek látják el, akik reggelre mindent nyom nélkül képesek eltüntetni.

Ebben a közegben ismerjük meg főszereplőnket, a 12 éves Profit - és családját, akik maguk is ellenállók -, akinek jóval hamarabb szembesülnie kell a felnőttek világának egy olyan arcával, ami cseppet sem gyereknek való. Ő és három társa megalapítják a maguk ellenállási mozgalmát - egy amolyan gittegyletet-, a Titkos Egyletet, megfigyelnek, éjszakánként graffitiket helyeznek el a falakon. Ebben az időben érinti meg őt az első plátói szerelem, és ekkor ismerkedik meg a történet másik főszereplőjével, az angol Dunlop őrmesterrel, kinek "szíve a szent városé", és héber leckékért cserébe vállalja, hogy angolul tanítja Profit.

Azonban ahogy a felnőttek világában sincs helye ilyen vészterhes időkben titkoknak, az ellenséggel paktálásnak, úgy a gyerekekében még annyira sincs:Profit a társai árulással vádolják és kiközösítik. Ennek ellenére lassacskán valódi szeretet ébred Profiban az őrmester iránt, úgy tekint rá, mint egy felnőtt a védelemre szoruló gyermekre. A már kissé gyermeteg cselekmény mögött kikerülhetetlenül ott van a valós világ veszedelme: a szigorodó angol fellépés miatt az ellenállás komoly veszélybe kerül. De a pozitív végkifejlet így sem elkerülhető, a történelmi tények ismeretében...

Számomra a regény egyszerre hasonlít A Pál utcai fiúkhoz és Az élet szép című filmhez: minden, ami körülvesz minket úgy tűnik, mint egy játék, de mégis rideg a valóság Nemecsek kiközösítésével, vagy éppen a náci haláltáborral. De asszociálhatunk Szabó Magda Abigéljére is, amiben Ginát közösítik ki az iskolatársai "árulása" miatt. A gyerekek szemszögébe helyezett történelem olyanná válik, mintha a körülöttünk lévő világot egy speciális mikroszkóp lencséiből néznénk. Bár a történelem komoly köntös, mégis a gyerekek sokszor mulatságos helyzetein keresztül láttatja Oz a cselekményt. Maga Dunlop őrmester figurája is nevetésre készteti az olvasót: kissé kétbalkezes, esetlen, de jóindulatú férfi - Kőnig tanár úr 2.0 :) -, akkor is a szívünkbe zárjuk, ha az ellenséghez tartozik.

Nem hiányzik a cselekményből a szerzőre jellemző önéletrajziság sem. A kisregény gyakorlatilag kivonata a Szeretetről, sötétségről című memoárnak. Egy saját, markáns emléke nagyon megható formában jelenik meg a műben, ami Oz egész életére hatással volt. A kerete ellenére azt mondhatom, hogy egy nagyon szívhez szóló történet ez gyerekekről, felnőtteknek, egyenlőségről, emberségről, igazságérzetről. Egy minden patetikusságot mellőző édes-bús "mese" arról, hogy bármelyik oldalon állunk is, elsődlegesen emberek vagyunk és lehetünk egymáshoz feltétlenül jók. 

2007-ben filmadaptáció készült a regényből A kis áruló címmel.

Dan Brown - Inferno

"Amerre nézett, a túlélés elemi ösztöne felülírta a humánumot. A kilátástalansággal szembenézve… az emberből állat lesz." 

Az Eredet okozta csalódás után megfogadtam, hogy egy darabig nem fogok Langdon-regényt olvasni. Aztán úgy alakult, hogy sort kerítettem a filmre, ami nagyon tetszett, meghozta a kedvemet az olvasáshoz. Ez viszont arra a fogadalomra sarkall, hogy SOHA többé ne nézzek meg úgy adaptációt, hogy nem a könyvet olvastam előbb...

Szeretett professzorom ezúttal nagyon kalandos körülmények közt tér vissza:Firenzében ébred egy kórházban, a fejét kívülről öltések tarkítják, belül pedig hatalmas káosz. Fogalma sincs hol van, hogy került oda, és miért kínlódik fájdalmak között. Per pillanat egyetlen kapcsolata a világgal a fiatal doktornő, Sienna Brooks, aki rövid időn belül kétszer is megmenti az életét. Mert a Dan Brown-i hagyományokhoz híven onnantól kezdve, hogy Robert magához tér, gyakorlatilag egy perc nyugta sincs, mert a fél világ a nyomában van, a zakója zsebében egy furcsa tárgyat talál, amiről fogalma sincs micsoda és miért van nála, nem mellékesen még rémisztő látomások is gyötrik pestisről, vérről, halálról...

A Harvard szimbólumkutatóját kemény fából faragták, ahogy azt már megszokhattuk, így a doktornővel karöltve felveszi a kesztyűt üldözőivel és a titokzatos látomásokkal szemben. Hajszába kezd, hogy összerakja az emlékeit, és a nyomokat, amelyek Dante Pokolján keresztül egy világot fenyegető katasztrófa rejtélyének megoldásához vezetnek..

Dan Brown kétségkívül hozza a "papírformát", az olvasók alapos kiképzést kapnak Dantéból, művészet-és várostörténetből, személy szerint kifejezetten hajlok rá, hogy Dante fő művén is átrágjam magam. A cselekmény néha iszonyatosan pörög, az ember csak kapkodja a fejét, hogy mi történik, máskor viszont nagyon leül, mert oldalakon keresztül úgy ír irodalomról, művészetről, mint valami egyetemi tankönyvben. Természetesen kapunk egy adagot a "csúnya" keresztény vallásból is - valamiért nagyon berágott a katolikusokra :) -, és ezektől együtt annyira bántóan sablonos és klisés az egész. Mint egy biztonsági játékos, fogja a sablont, kicserél neveket/helyeket/alapsztorikat, de megint ugyanoda lyukadunk ki, akár A Da Vinci-kódban, vagy az Eredetben: fúj, a vallás, csak a művészet, az emberiség pusztulása közeleg, stb. Bár megjegyzem, nekem ebben jobban tetszett az emberiségre váró naaaaagy, mindent megváltoztató szál mint az Eredetben: mindkettőben megvan a ráció, de nekem ez valahogy életszerűbb.

Nem mondom, hogy akkora csalódás volt, mint a legújabb könyv, de valahogy nem tudtam úgy izgulni olvasás közben, mint a teljesen ismeretlen Eredet esetében, nagyban rontott az élményen a sablonosság mellett, hogy előbb láttam a filmet, és 90%-ban tudtam mi fog történni. Megjegyzem - a film javára! -, hogy egynémely eltérés a könyvhöz képest nagyon is szimpatikus volt (pl. Robert és a WHO-igazgató kapcsolata). A filmet azt hiszem többször is meg fogom nézni, de a könyv marad az egyszer olvasós kalapban. Két héten át kínlódtam vele, annyira nem tudott lekötni, pedig tényleg szépen összerakott könyv ez.

Mindettől eltekintve Langdon professzor az örök kedvenc karakterem marad Jeffrey Deaver Lincoln Rhyme-ja mellett, remélem, még találkozunk. :)

Dave Eggers - A kör

Egy ikonikus mondattal kezdeném ezt a posztot, ami tökélestesen ráillik a könyvben taglalt cselekmény rémisztő valószerűségére:
 "Az oroszok már a spájzban vannak" . Merthogy egy olyan utópiába csöppenünk, amihez tulajdonképpen csak néhány zseniális és vakmerő elme kell, meg némi infrastruktúra, és hamarosan kopogni fog az ajtón...

George Orwell szintén ikonikus regényéből ismerjük a következő gondolatot: "Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos". És azt kell mondanom, hogy gyakorlatilag az egész regény egy durván kifordított 1984. De a Nagy Testvér most nem egyetlen személy, aki köre egész ideológia épül, hanem egy teljhatalmú, zseniális agytrösztökkel felvértezett cég, a Kör, aki egyfajta technológiai Teréz Anyaként zászlójára tűzi, hogy mindazt, amit kitalál, elterjeszt, az emberiség jobbá tételének érdekében teszi. Legfőbb célja egy olyan ValóÉn megalkotása, amivel minden egyes felhasználó egyetlen fiókkal irányíthatja on-line az egész életét, Őrszem kamerák segítségével pedig teljes mértékben átlátható lesz....

Képzeld el azt a világot, amiben nincs többé magánszféra, mert a kamerát alvásidőre és három perc erejéig a wc-n semlegesítheted...képzeld el, hogy minden egyes adatodat a pulzusszámodtól a kedvenc kajádig egy karperec tárolja, hogy a Föld bármely szegmensén, ahol Őrszem van elhelyezve, a tudtod nélkül bármikor megfigyelhetnek, és halmazokba csoportosíthatnak a szerint, mennyire vagy veszélyes a társadalomra...hogy a kommentjeid, zingjeid, mosolygó és homlokráncoló smileyk határozzák meg, mennyire vagy része egy közösségnek... Bizarr, igaz? Most tedd hozzá, hogy mindezt a nap 24 órájában közvetítik az egész világnak, több száz millió embernek, aki a neten követ téged... Így már ijesztő?

"Egyvalakinek egyetlen címet, egyetlen azonosítót, egyetlen jelszót, egyetlen pénzkezelési rendszert. Nincs többé tucatnyi jelszó és tucatnyi azonosító. Az eszközeid tudják, ki vagy, és aki fizet, jelentkezik, reagál, megnéz és értékel, aki lát és akit látnak, az nem más, mint egyetlen éned - az eltorzíthatatlan és álcázhatatlan ValóÉn. (...) Életed végéig elég egyetlen gomb a neten."

Ennek a Teréz Anyának a karjaiba záródik a fiatal, ambiciózus, de iszonyatosan naiv Mae Holland, akit legjobb barátnője ajánl be a céghez. Persze ő is alulról kezdi, de villámgyorsan a menők közé dolgozza magát. Teljesen magáévá teszi a filozófiát, mindazt, amit a Kör képvisel. A látszólag idilli világ egyre jobban beszippantja őt, szinte észre sem veszi, hogy az élete már gyakorlatilag nem is az övé. Itt jegyezném meg, hogy Mae karaktere az egyik legidegesítőbb naiva, akit valaha papírra vetettek. Ha nagy nehezen észre is vesz valamit, hogy nem egészen kerek (haha), akkor annak is vége kb. 2 másodperc múlva, és minden csillámpónisan csodálatos. Ideértve az életében felbukkanó férfit, Kaldent, aki olyannak tűnik, akire azt szoktuk mondani, hogy az se igaz, amit kérdez, de elég ha hozzáér/megcsókolja/közösülnek, és már söpörtük is a szőnyeg alá - Kicsit Ana Steel-szagú, csak úgy mondom -. Ő lesz az első, aki civilként aláveti magát a teljes átláthatóságnak, visszafordíthatatlan események sorozatát elindítva ezzel...

Több mint 10 napig olvastam ezt a könyvet. Nem azért, mert nem kötött le, sokkal inkább olvasás közben emésztős fajta. Nem akkora a fajsúlya, mint egy klasszikus irodalmi műnek, de bőven van rajta rágódni való. A XXI. században gyakorlatilag mindenhol körülvesz minket a technika:okostelefont, közösségi portálokat használunk, az interneten intézzük a vásárlásainkat, a pénzügyeinket, tenyérnyi kütyükben tároljuk az egész életünket. És talán bele sem gondolunk, hogy ezek az oldalak a maguk módján megfigyelnek bennünket - elég csak arra gondolni, hogy a Google megjegyzi a gyakori kereséseinket, tovább menve, a gyakori böngészéseink alapján a Facebook hirdetéseket dobál fel nekünk. A webáruházak mindenféle kuponokkal, akciókkal csábítgatnak bennünket vásárlásra, egymást túllicitálva. Dave Eggers utópisztikus világa naponta körbevesz minket. Mégis elborzasztó ez a jövőkép, hogy teljesen elveszhet a magánszféra, a kontrollt számítógépek,kamerák és a mögöttük álló fejlesztők veszik át.

Ahogy a nyitó idézettel ki szerettem volna fejezni, a világháló nyújtotta tér és lehetőségek gyakorlatilag a küszöbünk elé hozták a lehetőséget, hogy a teljes átláthatóság megvalósuljon. Csak határokat nem ismerő zsenikre, és olyan naiv, befolyásolható közvetítő közegre van szükség, mint Mae. Ebből a szempontból ez egy tökéletes, olvasmányos regény, hajszálpontosan felkészít minket mindarra, ami várhat ránk, ha elszabadul a gyeplő. Néha jelentéktelennek tűnő mondatokkal vezet minket egyre mélyebbre, amíg el nem veszítjük az akaratunkat, és gyakorlatilag sodródunk az eseményekkel, amik egy számomra megdöbbentő végkifejlet felé vezetnek.

Egyetlen gyengesége van talán: Bailey és Mae kivételével a karakterek felejthetők, nincs számomra valódi tartalmuk, töltelékeknek tűnnek. Mae, ahogy már említettem, a szótári naiv szereplő tökéletes megtestesítője, ettől halálosan idegesítő lesz - én eldobtam a könyvet a végén, és párszor emlegettem az édes anyukáját -. Bailey pedig egymaga elviszi az egész Kört a hátán. Emberi és barátságos, mégis a legkérlelhetetlenebb karakter a könyvben. Bravó, Mr. Eggers! Megalkotta a tipikusan Tom Hanksnek való karaktert, akit egy másodperc alatt bárki képes megkedvelni. Mégis pontosan ebbe a köntösbe rejtve ott van egy kérlelhetetlen mogul, aki a lehető legszelídebb hangnemben, mosolyogva, és úgy megmagyarázva mindent, hogy ember bele nem tud kötni, átgázol bármi és bárkin, hogy bezáruljon a kör.

Kihagyhatatlan olvasmány az inkább elmélkedős, nem tipikusan űrlényes-robotos-idegenes sci-fi kedvelőinek.

Ördög Nóra - Pozitív

"Jóval korábban is édesanyává lehet válni, mint ahogy megszületne a saját kisgyermek. Édesanyák azok a nők is, akiknek még nincs ugyan gyermekük, ellenben nagyon vágynak rá… Akik olyan mérhetetlen szeretettel tekintenek a kisgyermekekre, amit sokan csak gyermekük születése után tapasztalnak meg. Mert nem fontos, hogy mikor alakul ki az érzés. A lényeg az, hogy létezik."

Le kell szögeznem két dolgot, mielőtt a könyvről bármit is írnék:
1.: soha nem szólok bele az olyan vitákba, hogy egy nő életcéljának tekintse-e a gyermekvállalást, vagy sem.  Aki úgy érzi, hogy igen, annak hajrá, legyen úgy, aki úgy érzi, hogy nem, annak is. Az ő élete, az ő teste. És a gyereké. Inkább ne legyen valaki anya, aki nem érez rá késztetést, minthogy társadalmi nyomásra szüljön, aztán egy életen át utálja a saját gyerekét. Ha meg Isten is az anyaságra teremtette, akkor jöjjenek csak azok a csemeték. Én egyik felett se török pálcát.

2. Kevés kivétellel vannak ma Magyarországon olyan ismert emberek, akik ha beszélnek egy témáról, odaállnak egy ügy mellé, vagy megosztanak bármit a külvilággal, amit fontosnak éreznek, arra oda is figyeljek, mert hiteles személynek tartom az illetőt, kvázi szeretem. Jakupcsek Gabriella, Náray Tamás, Alföldi Róbert és Ördög Nóra a kevés kivétel közé tartoznak. Általában a fent említett okból nem is szoktam hírességekről/től olvasni. Ördög Nórával kezdtem a komfortzónából kilépést, és igyekszem még idén olvasni a többiekről/től is.

A Pozitív cìmű könyv egy abszolút sallangmentes, őszinte és bátor írás szerelemről, családról, a gyermekvállalás nehézségeiről. Nagyon bátor dolognak tartom, hogy valaki beszélni mer nyilvános platformon a vágyairól, az életéről, a fájdalmairól, az öröméről, és ezt azért teszi, hogy segítő kezet nyújtson másoknak, akik most is hordják az ő cipőjét. A lapokról nem "azördögnóra" köszön vissza az olvasókra, hanem egy fiatal, egyébként sikeres és boldog nő, akinek talán csak az az egyetlen dolog nem sikerült az életben, ami a titkárnőként dolgozó Gizinek igen. Ő is egy hétköznapi Gizi, aki csak családot szeretne.
 
A munkám során számos névtelen Ördög Nórával találkozom, ezért abszolút mellszélességgel támogatom, amit ez a könyv is próbál üzenni:ez a boldogság nem csak pénz kérdése, neki nem azért sikerült, mert ő "azördögnóra"! Végig együtt lehet érezni vele, úgy lehet olvasni a könyvet, mintha teáznátok valahol. Egyszerű és közvetlen marad az olvasóval, lehet vele sírni, vagy nevetni, pontosan az a hiteles, szerethető nő jön át, akinek én tartom őt.  

Ez a könyv nem magamutogatás, nem kitárulkozás, nem egy bezzeg-regény, hanem mankó, egy őszinte vallomás, hogy "ugyanolyan ember vagyok mint te, nekem is nehéz, de ahogy én sem voltam egyedül, neked se kell." Akár van az embernek hasonló problémája, akár nem, könnyen azonosulni lehet Nórával, a férjével, a nehézségeikkel, fel sem tűnik, hogy nem egy egyszerű nő, hanem egy ismert ember könyvét olvasod. Az érzelmi oldala mellett annak is hasznos olvasmány lehet, akit inkább szakmailag érdekel, aki belelátni szeretne inkább a rendszerbe, a folyamatokba.

Nekem egész más problémám van, amivel mi még küzdünk nagyon, de hitet kaptam ebből a könyvből, hogy ha meddőnek kikiáltott pároknak gyerekeik születnek, akkor tényleg nincs olyan, hogy nincs! Bátran ajánlom a cipőben járóknak, és bárkinek, aki elveszítette a hitét,hogy nincs már mit tenni. Mert csodák igenis vannak.

Pető Andrea - Elmondani az elmondhatatlant

"..hiába írta be a vádiratba a vizsgálatot vezető szovjet tiszt, hogy a tanyasiak önvédelemből ölték meg az erőszakoló szovjet katonát, ha azt a dokumentumot felsőbb utasításra meg kellett változtatnia. De még ez a hamisított dokumentum is hiába maradt meg a jövendő kor történészeinek, hiszen a Vörös Hadseregre vonatkozó releváns katonai és egészségügyi iratanyagok a zárt, oroszországi katonai levéltárakban a mai napig nem kutathatók"

A nemi erőszak minden korban nagyon nehéz téma, függetlenül attól, hogy milyen körülmények között történik. A magyarországi büntetőjog magánvádas bűncselekményként és - sajnálatos módon - az egyik legnehezebben bizonyítható bűntettként kezeli. Az áldozatok többnyire a sokk, a szégyenérzet miatt - ne adj' Isten, mert ismerik a tettest! - hallgatnak a velük történtekről, bizonyítani is rendkívül nehéz. Talán ennek is köszönhető, hogy egy ilyen tabu témaként kezelt tárgykörben eleve viszonylag kevés irodalmi alkotás születik. Különösen igaz ez akkor, ha a nemi erőszak körülményei háborús eseményekhez, vagy más rendkívüli állapothoz köthetők.

A háború talán minden másnál speciálisabb körülmény. A leigázó haderő győzelmet ünnepel, a vesztes elkeseredett, de mindkettőben közös a katonák felfokozott, frusztrált állapota a harcok, a hadi körülmények miatt, illetve a civil lakosság - különösen a lányok, asszonyok - kiszolgáltatott helyzete. A könyv számtalanszor hivatkozik arra, hogy ezekben a helyzetekben a szexuális bűncselekmény többnyire a legyőzöttek feletti hatalom egyik kivetülése, a gyilkosságok és fosztogatások mellett. Hogy miért emeltem ki éppen ezt a könyvből? Ha visszagondolunk a #metoo-kampányra - és általában a szexuális bűncselekményekre -, gyakorta előkerül az áldozathibáztatás, mint indok a szexuális visszaélések alátámasztására. Szerencsére ez ebből a könyvből szinte teljes mértékben hiányzik, noha itt is megemlítik, hogy Magyarországon is előfordult, hogy nők direkte módon kifejezetten keresték a felszabadító orosz katonák társaságát. Az áldozat nem mártír, csupán áldozat, az író a történtekhez nem tesz hozzá, és el sem vesz a tényekből. 

A könyv többször kiemel egy másik fontos elemet, amit én nagyon jónak tartok, hogy bekerült, mert többnyire erről is hallgatunk: az erőszaktevés, mint csoportkohéziós cselekedet. Ha én is megteszem, te is megteszed, de ha ő is megteszi, akkor 100%, hogy semmi rosszat nem tettünk, mert valamelyikünk csak leállt volna. És különben is, a nő is akarta...  A csoportkohézió szerepe nagyon kettősen jelenik meg a könyvben: az erőszaktevők oldaláról egy pluszt ad, egyfajta összetartó erő, míg áldozati oldalról gyakorta inkább a sikertelenség egyik kivetülése, hiszen több olyan esetről is olvasni lehet, ahol egy közösség egyáltalán nem, vagy csak ideig-óráig volt képes megvédeni a nőket az atrocitásokról.

Ellentétben a legtöbb nemi erőszakkal foglalkozó forrással, a könyv abszolút tartózkodik a naturalista leírásoktól, az egyes eseteket mondhatni érintőlegesen idézi fel, mégis könnyen együttérzést ébreszt az áldozatokkal. Ugyanakkor elkövetői oldalról sem  gerjeszt feltétlenül gyűlöletet az elkövetők iránt, számomra ez a típusú objektivitás is fontos szempont a könyv pozitív megítélésében. 

Ugyanakkor gyengeségei is vannak. Egyrészt sokszor nagyon száraz, statisztikai jellegű, tömény töltelékadat halmaz, amitől döcögőssé válik az olvasás. A szerző sokszor bocsátkozik összehasonlításba a holokauszttal, a német megszállással, az amerikai katonák magatartásával a normandiai partraszálláskor vagy Vietnámban. A gondolat nagyon jó, csak időbeli, logikátlan ugrálásokat eredményez, ezt egy kicsit nehéz megszokni.

Mindent összevetve Pető Andrea - a CEU professzora - munkája kétségtelenül egy alapos, hiteles korrajz egy olyan időszak kegyetlenségeiről, amiről nem igazán beszélnek a hétköznapokban, sem a tudományos életben, létezik, de azért szépen besöprik a szőnyeg alá. Ajánlom minden téma iránt érdeklődőnek, aki elfogulatlan tálalására kíváncsi az elhallgatott múltnak.
 

Scott Stambach - Ivan Iszajenko láthatatlan élete

"A testem rémségesen hiányos. Csak fél karom van (a bal), annak végén sincs elég ujj a kezemen (összesen három: a hüvelykujj és még kettő). A többi végtagom rövid, aszimmetrikus csonk, amelyek fantasztikus küzdeni akarással mozognak. A bőröm majdnem teljesen átlátszó, áttetszik rajta kihasználatlan ereim bonyolult hálózata. Arcom izomzata és az agyam közötti kapcsolat igen gyenge csupán, ebből adódóan petyhüdten, lazán lóg a hús a csontomról, ezért úgy nézek ki, mint egy idióta, különösen beszéd közben."

Ő Ivan Iszajenko, ennek a rendkívül felkavaró regénynek 17 éves főhőse, aki egész életét a Súlyosan Beteg Gyermekek Maziri Kórházában töltötte sok más gyermekkel együtt, akik egytől egyig a Csernobilt sújtó katasztrófa máig is tapasztalható következményeinek szülöttei. Egy amolyan Nick Vujicic, csak míg előbbi tele van élettel, pozitív szemlélettel, addig Ivan élete nagyjából az Esőemberéhez hasonlítható: minden egyes napja ugyanazon történések és rituálék közt telik. Reggeli, ebéd, vacsora, köztük egy-egy óra tévézés, napi 2-3 maszturbáció, néhány óra színlelt kóma - ami alatt olyan információkhoz juthat a külvilágból, amik gyakorlatilag a megőrüléstől tartják csak vissza. A monoton napokat egyetlen ember fogja össze, aki Ivan számára nélkülözhetetlen:a nagydarab, jóindulatú nővér, Natalja, aki szinte fiaként szereti Ivant.

A dolgok akkor vesznek fordulatot, amikor a kórházba új lakó érkezik, a 16 éves Polina Puskina személyében, aki leukémiás és nagyon hamar kiderül, hogy a három hónapos betegek közé sorolható - Ivan 17 év alatt kifejlesztett képességeinek egyike, hogy a gyógyszeradag alapján megmondja bármelyik betegről, mennyi ideje van hátra -. Mivel friss az élmény, mondhatom, hogy a kapcsolatuk pontosan annyira nem hétköznapian indul, ami teljes mértékben rájuk jellemző. Polina a betegsége ellenére csupa élet, csupa küzdeni akarás, és a látható tünetek ellenére szép és bájos. Ahogy teljesedik a kapcsolatuk, úgy mozdítja ki Ivant a lehető legtöbb módon a komfortzónájából. De az idő múlását még ez a lassan kibontakozó szerelem sem tudja megállítani...

Nehéz könyv, sokszor kegyetlenül és könyörtelenül őszinte. Alig haladja meg a 300 oldalt, de nem egy egy szuszra olvasható regény, én magam többször is letettem, filóztam az addig olvasottakon. Magával ragadó történet egy gyökértelen fiúról, akinek börtön a saját teste, a hely, ahol él. Szívfacsaróan, mégis remek öniróniával, szinte már humorral ír a saját helyzetéről, az olvasónak bár többször támad az az érzése, hogy önsajnálat van a monológjaiban, mert a szegény kis nyomoréknak milyen szar nehéz élete van, de Ivan figurája speciel bennem mégsem szánalmat tudott kelteni. Sokkal inkább azt a nézetet erősíti, hogy egy mozgássérült és végtaghiányos ember is élhet teljes életet, csak olyan szituációkra van szüksége - van éppen olyan emberekre -, amik - és akik - képesek kizökkenteni a letargiából, a tehetetlenség érzetéből, hogy bizonyosságot nyerjen, hogy az ő élete sem haszontalan. Egyik kedvenc momentumom, amikor egy szinte élőhalott kisfiú gondozásának kedvéért Ivan 8 órán át, saját magán tanul meg pelenkázni.

Natalja és Polina számomra az a két ellentétes pólus, akik mégis ugyanabba az irányba tartanak: a maguk módján adnak értelmet Ivan létezésének. Natalja, mint egyfajta anya van jelen az életében, Ivan gyakorlatilag senki másra nem hallgat, senki mást nem tisztel, és nincs senki a kórházban aki gyakorlatilag bármit kérhetne a sokat megélt nővértől. Ő az, aki néha szabna határokat - mondjuk az alkoholt illetően -, de mégsem teszi. És az igazgatón kívül az egyetlen, aki ismeri Ivan múltját. Polina fiatal, szenvedélyes, a maga 16 évével Nataljához hasonlóan tapasztalt már egyet és mást. Ő az, aki ahogy a kapcsolatuk előre halad, a szabályok megszegésére, a határok átlépésére "ösztönzi" Ivant. A maga fiatal, szenvedélyes módján próbálja megértetni vele, hogy az ő élete is értékes - ha valaki, akkor Polina mindenkinél jobban tudja, hogy az élet minden egyes perce ajándék -, képes rávenni a fiút arra, hogy kimerészkedjen börtöne falai közül, hogy túllépjen önmagán, önmaga fizikai korlátain, és elkezdjen élni. Tegye ezt aközben, ahogy Polina élete lassacskán a végéhez közeledik.

A befejezés szomorú, számomra eléggé váratlan volt - legalábbis ami Ivant illeti -, de talán így volt ez kerek egész. Annak ellenére, hogy az író nem barokkos körmondatokban fogalmaz, mégis  nehéz és komoly gondolatokkal, érzelmekkel van tele. Nagyon tetszett a stílus, ahogy Stambach ír: alkalmazkodik az időhöz, a korosztályhoz, használ trágárságot, szlenget, de mégsem lesznek ezektől közönségesek a mondatai: abszolút illeszkednek a szereplőkhöz, az időhöz, a szituációhoz, amiben használja ezeket. Ahogy írtam már fentebb, viszonylagos rövidsége ellenére nem egy könnyű olvasmány. Nagyon érzékletesen ír Ivan nézőpontjából arról, milyen az élete egy testi fogyaték(ok)kal élőnek, egy rákosnak, vagy olyasvalakinek, aki amikor nincs leszedálva, egész nap egy hintaszékben ringatja magát. De mégsem célja szánalmat kelteni az olvasóban, egyformán igyekszik kiragadni a szar nehéz pillanatokból, és az "ezért érdemes volt élni"-félékből, hogy amikor a végére érsz, azt mondd, hogy nem bántad meg, hogy megismerted Ivan Iszajenko láthatatlan életét.

 

Dmitry Glukhovsky - Text

Kicsit hosszúra nyúlt az olvasás, pedig veszettül lekötött, de sajnos a munka sok, reggel-este túl álmos vagyok még/már az olvasáshoz, szóval küzdöttünk egy darabig. De veszettül megérte!

A szerzővel először a Metro-sorozat kapcsán találkoztam pár évvel ezelőtt, de ezek azóta is végtelen várólistámon tanyáznak. Ellenben amikor ennek a könyvnek a fülszövegét, azonnal elfogott a KELL!-érzés. A kihívásra ugyan már megvolt egy oroszom, de mégse hagyhattam parlagon, ha már egyszer orosz hónap van. :)

Az alapvető vezérfonal egy nagyon aktuális problémára fókuszál rá:hogy kebelezik be az okostelefonok lassacskán az életünket, ha nem vigyázunk, az egész személyiségünket, a társas kapcsolatainkat. Pillanatok alatt függővé is tehetnek minket, egy telefon funkciói mögé bújva bárkik, bármilyenek lehetünk. 
Főszereplőnk a húszas évei végén járó Ilja, aki 7 esztendőt töltött börtönben - ártatlanul -, és büntetését tisztességgel letöltve haza tart édesanyjához, és bosszú édes gondolatát dédelgetve Hazinhoz, aki börtönbe juttatta. A szabadság, az új kezdet reménye azonban nem tarthat sokáig:édesanyja váratlanul meghalt, a bosszú pedig túlságosan is jól sikerül..

Ilja magához veszi Hazin telefonját, hogy megtudja miféle ember volt a rendőr, aki az alig 20 éves Ilja zsebébe drogot csempészett egy diszkóban, miközben ő a szerelmét próbálta védeni a rendőri túlkapástól. Innentől kezdve számomra az egész regény egy döbbenetes felismerés volt, hogy milyen könnyű is egy okostelefonba bújva, az eredeti funkcióját jócskán háttérbe szorítva élni - akár valaki másnak a bőrében -. Magam is okostelefont használok, és be kell valljam, jóval többször veszem kézbe chatelés, vagy e-mailezés céljából, mint hogy valódi telefonálásra használjam, amivel legalább a hang "személyessége" megvan. 

Ilja a telefon tartalma segítségével jóval többet tud meg Hazinról, mint hogy beépült rendőr - aki akár a felettesei háta mögött éppen a saját szakállára is dolgozhatott az anyaggal egy kis mellékesért -:megismeri családi kapcsolatait, se veled, se nélküled kapcsolatát a bájos Nyinával, és az kábítószeres alvilág sűrűjébe is belekóstol. Ahogy haladunk az időben előre, ezek a kapcsolatok egytől egyig külön kis fondorlatos kötelekként szorulnak a nyaka köré:Hazin anyja, aki sokban emlékezteti Ilját a saját anyjára, az apja, akivel Iljának - aki a saját apját soha sem ismerte- majdnem olyan nehéz a dolga, mint Hazinnak. Módszeresen fojtogatják egyik oldalról a türelmetlen kliensek, és a még kérlelhetetlenebb felettesek a másikról. És Nyina maga is egy kötél, pedig ő az egyetlen, aki mellett Hazin mégis megmaradt embernek. Ebben a közegben próbál főhősünk sms-ek és e-mailek segítségével lavírozni, egészen addig, amíg már csak azt érzi, hogy menekülni kell, amíg még lehet.

Az egész történet pontosan azzal szegezett magához, hogy mutatott egyfajta görbe tükröt, hogy mennyire függni tudunk egy kütyütől, ami elfér a tenyerünkben. 128gigabyte-ba képesek vagyunk belezsúfolni az egész életünket:fényképeket, videókat, leveleket, sms-eket, és ezek jelentik az emlékeinket. Ugyanakkor számomra pont ez adta a gyengepontot is:hagyjuk már, hogy a mai világban egy beépített zsarut nem nyomoznak le egy másodperc alatt, hogy éppen hol van - akár a rendőrség, akár a kábítószer maffia -, mikor az okoskáink azt is megjegyzik milyen oldalakt böngészünk gyakran, és utána folyton ilyen hirdetések jönnek szembe a Facebookon! És igen, anyát meg a barátnőt még le lehet rázni azzal, hogy "most csak írni tudok, feladatban vagyok", de a főnököt meg a klienseket is, akik mindkét oldalról az anyagot várják? Sejteni lehet, hogy ez a bomba hamar robbanni fog.

Ettől függetlenül végig nagyon olvastatta magát a könyv, a szituációkkal, a szereplőkkel nem nehéz azonosulni, beleélni magunkat az élethelyzeteikbe, ettől nagyon jó írás ez. Tudatosan talán nem szurkoltam a főhősnek, de mégis lerágtam a körmöm, hogy basszus, csak még egy kicsit ne bukjon le. De a bukás elkerülhetetlen, mert a hóhér is találkozik előbb-utóbb a kötéllel, és a mások élete sem élhető sokáig büntetlenül. Ennek ellenére nagyon sajnáltam azt, ahogy vége lett, olyan hatása volt, mintha hátulról fejbe vágtak volna egy jó nagy ásóval, mert meggyőződésem, hogy Ilja nem ezt érdemelte, akkor sem, ha azt tette, amit tett. De haragudtam is rá ezért, és csak az a kérdés motoszkált bennem, hogy megérte?

Egy biztos:elolvasni nagyon is megérte, mert izgalmas, elgondolkodtató történet volt. Ezentúl azt hiszem több figyelmet fogok szentelni a kortárs orosz szerzőknek.
Köszönöm Áginak az orosz hónapot! :)

Al Ghaoui Hesna - Félj bátran!

Nagyon szeretem Hesna műsorait, Facebookon is követem, mert ugyan nem egy óránként okosságokat posztoló típus, de amikor megnyilvánul, arra az esetek 99%-ában érdemes odafigyelni. A könyvet a megjelenése óta várólistára tettem, de nem kizárólag az írója miatt.

Egy évek óta pánikbetegséggel küzdő embernek az, hogy Félj bátran! első látásra/hallásra olyan lehet, mint légpuskával lőni egy száguldó vonatra. Van ezzel éppen elég nehézség, és akkor még ne is féljek a félelmeimtől? Viseljem bátran, hogy vannak félelmeim, amik néha túlnőnek rajtam? De azt hiszem, éppen ezért voltam nagyon kíváncsi rá. Talán most megtanulhatom elfogadni, kezelni ezeket a félelmeket, ha ezeket egy olyan ember is bátran vállalja, aki nyugodtan lehetne a magyar Christiane Amanpour:feleség, fiatal nő, lassan két gyermekes édesanya, élete nagy részét mégis háborús övezetekben, gyakorlatilag az életét kockáztatva töltötte. Ha ő szembe mer nézni a saját félelmeivel,sőt, felül is tud kerekedni azokon, akkor nem igaz, hogy nekem nem megy. Így kerültünk mi közelebbi kapcsolatba. :)

Annak ellenére, hogy Hesna nem pszichológus, nagyon alaposan és mondhatni szakszerűen járja körbe a saját élményein, benyomásain keresztül félelmeink eredetét, azok természetét, hogy hogyan tudjuk - vagy épp nem tudjuk, lásd poszttraumás stressz - kezelni a félelmeket, amikkel azóta találkozunk, hogy emberiség létezik a Földön. Ezek a félelmek az ember evolúciójával párhuzamosan alakultak, változtak, mégis nagyjából ugyanazon dolgok köré épülnek:szűkebb körben a saját létünk, a közvetlen környezetünk, a szeretteink, kicsit túllépve ezen a megszerzett javaink, a társadalmi pozíciónk, biztonságunk köré. Nagyon tetszett a könyvben, hogy elég alaposan idevette a politikai propaganda által gerjesztett menekültkérdés helyzetét, és ezzel karöltve azt a tágabb kört, hogy a politika, a média, a környezetünk mennyire hatással van a félelmeinkre.

Nagyon szép arányban van a regényben jelen az érzelmekre ható személyesség, és a realitások mezején maradó racionalitás. A helyszínek, a történetek, amelyek köré a szerző építi az emlékeit sokszor ridegek és kérlelhetetlenül kegyetlenek, mégis végig azt éreztem, hogy nem csak Hesna félelmeivel tudok együtt érezni, hanem a Gázában bombázott családokkal, a menekült családdal, a szétszakadt cipőjű kisfiúval, aki nem közveszélyes migráns, hanem egy védtelen gyermek, aki az értelmetlen gyilkolás, a nélkülözés elöl menekül....

A legemberibb momentuma számomra mégis a bevezető, ahol Hesna életének egy nagyon intim pillanatába engedi be az olvasót, és kimondja, hogy ott talán százszor is jobban félt, mint bármelyik kiküldetésén. Mert ott, abban a pillanatban minden más átértékelődött. Ezen kívül a könyvnek számos "erős" pillanata van, amik mind-mind tanítanak bennünket, olvasókat, hogy merjünk félni, merjünk alámerülni, de tanuljunk meg felkelni is, különben életünk hátralévő részében csak a saját félelmeinktől fogunk futni ahelyett, hogy élnénk.

Élmény volt olvasni ezt a könyvet, sokat tanultam belőle, amit talán bizonyos élethelyzeteimben hasznosítani is tudok majd. Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy sallangoktól mentes, közismert, de hiteles médiaszemélyiség által írt könyvet szeretne olvasni. A pszichológia iránt érdeklődőknek azt gondolom, kifejezetten csemege lesz.

Ljudmila Ulickaja - Szonyecska

Érdekesen alakult a július: a havi téma valami orosz, a közös könyv is valami orosz, így nem volt nehéz hamar letudni a hónapot. :)

A Szonyecskát először a megjelenésekor, 2010-ben olvastam. Akkor elég döcögősen rágtam át magam rajta, és körülbelül két másodperccel azután, hogy letettem, nagyjából el is felejtettem az egészet. Kicsit meg is ijesztett, amikor kiderült, hogy ez a könyvklub júliusi feladata. De őszintén szólva dolgozott bennem a kíváncsiság, hogy ugyanúgy fogok-e viszonyulni hozzá ennyi év után mint először. És sikerült saját magamat is meglepnem.

Főhősnőnk egy végtelenül egyszerű, amolyan "színtelen, szagtalan" könyvtáros, akinek sokáig tényleg csak a könyvek töltik ki az életét. Úgy falja őket, ahogy a láncdohányos gyújt az egyik cigaretta után a másikra - éppen ezért meglepő volt számomra a lexikonos leírás az azonos oldalon lévő személyekről -. A szerelem, a tipikus női dolgok, érzelmek csak a könyveken keresztül léteznek számára egy nagyon csúnya csalódás után, és úgy tűnik, ez neki éppen elég is, nem képzeli magát a romantikus regények szereplőinek bőrébe, sztoikus beletörődéssel viseli, hogy az ő életében esélyes sincs a nagy szerelemnek.

A dolgok akkor vesznek gyökeres fordulatot, amikor a könyvtárba betér Robert Viktorovics, egy sokat tapasztalt, 50-es éveiben járó művészember. Szonyában ekkor kezd feléledni valamiféle elfojtott, ismeretlen nőiségtudat, és ekkor fordít szinte teljesen hátat a könyveknek. A találkozásból hamar házasság, gyermekáldás lesz. Szonya könyvmolyból egyre inkább hétköznapi, magát teljesen háttérbe szorító háziasszonnyá válik, miközben férje újra kiteljesedni látszik a festészetben. Házasságukat a legkevésbé sem nevezném érzelmesnek, ugyanakkor majdnem 20 évig mondhatni békésen telik. Nagy szeretetben, Robert részéről nagy szabadságban nevelik egyetlen gyermeküket, Tányát, szépen lassan egymáshoz öregszenek - bár míg az öregedés gyakorlatilag új életet adott Robertnek, addig Szonya belecsúnyult, beleszürkült a korába -, éldegélnek a langyos vízben. Egészen addig, amíg közel nem kerül a családhoz Tánya iskolai barátnője, a lengyel származás árva, Jászja....

A cselekményt sok ponton kicsit kidolgozatlannak éreztem, mintha a szerkesztője vagy a kiadója anno megszabta volna Ulickajának, hogy hány oldalba kell sűrítenie mindazt, amit el akart mesélni az olvasóinak. Az volt az érzésem, ha egy kicsit jobban koncentrál az írás a megkezdett családregény vonalra, sokkal több is lehetett volna benne a potenciál. Ahogy Szonya karakterében is. Személy szerint idegesített, hogy ennyire alárendelte önmagát a házaséletnek, hogy ennyire elhagyta magát - és nem feltétlenül külsőleg -, és olyan elválaszthatatlan része maradt a sztoikus nyugalom, mint a belső szervei. Azt pedig végképp nem tudtam megemészteni, hogy ilyen szenvtelenül viselte a történteket, sőt..Jászját egészen a védőszárnyai alatt tartotta, gyakorlatilag áldását adta. Értem én, hogy a legjobbat akarta Robertnek, azt akarta, hogy teljes legyen, de én képtelen vagyok egy olyan karaktert a szívembe zárni, aki ilyen akarat nélküli. 

A regény nyelvezete nagyon szép, a legegyszerűbb momentumokat is egész más kontextusban tálalja a szerző, ez mindenképpen pozitívuma. De hiába a szép nyelvezet, nehéz szimpatizálni bármelyik karakterrel, az élethelyzeteikkel, mert hiába ismerjük meg őket, mégis három lépésre vannak tőlünk végig, így még izgulni sem igazán lehet egyikükért sem. Olyan hiányérzetem van, de igazán magam sem tudom szavakba önteni, hogy mire vártam még. Talán egy eseményre, egy pillanatra, ami kimozdítja Szonyát a komfortzónájából, és mutat belőle valami többet annál, amilyennek Ulickaja láttatja őt.

Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy újra elolvastam, arra mindenképpen jó volt, hogy kíváncsivá tett az írónő más művei iránt, hogyan ír a terjedelmesebb regényben, mennyire bontja ki a cselekményt, a karaktereit. Nem is tudom le ténylegesen ezzel az orosz hónapot, beékelek egy másik Ulickajat még.

Heather Morris - Az auschwitzi tetováló

Kicsit vonakodva kezdtem bele - bár egy ideje már szemeztem vele -, mert előtte éppen a Dr. Mengele boncolóorvosa voltam... című könyvet olvastam, és eléggé letaglózott. De végül úgy voltam vele, hogy ha már Auschwitzban "járok", akkor egymás után következzenek.

A NIOK csoportban már írtam pár gondolatot ezekről az olvasmányokról. Két másik alkotásra asszociáltam e két könyv kapcsán: ez az időszak Két félidő volt a pokolban, köztük A gondolatnyi csend, míg a kivégzőosztag újratölt. Mégis azt kell mondjam, hogy Dr. Nyiszli Miklós visszaemlékezései után egyenesen felüdítő volt olvasni ezt a könyvet, pedig a borzalmak színhelye ugyanez volt.

Lale, a főszereplő szinte még félig gyerekként egy szlovákiai zsidórendelet értelmében kerül Auschwitzba, ahol több mint három évet tölt. Sorsa sokban hasonlít Dr. Nyiszli Miklóséra, mindketten nem csupán emberfeletti szívósságuknak, hanem a jószerencsének is köszönhették, hogy túlélték a túlélhetetlent. Lale a tetováló helyére kerül. A testi-lelki szenvedés azonban őt sem kerüli el, hisz minden egyes újabb transzporttal látja meghalni az övéit, vagy éppen a karját tetoválja valakinek, akinek az élete csupán addig tart, amíg a teste fel nem adja majd. A halál folyamatosan ott jár az ő sarkában is:megjárja a nácik elkülönítő börtönét, miután az életet jelentő titkos üzelmek eszközeit találják nála, magára haragítja a "halálangyalt", számtalanszor néz farkasszemet SS-puskával, de ő napról napra túlél. Napról napra közelebb kerül ahhoz, hogy egyszer talán szabad legyen.

És amitől olyan igazán feloldozást nyújtó, szívet melengető lesz ez a könyv:itt talál rá a szerelem, amit még soha életében nem érzett. A szerelem, ami a legnagyobb sötétben is fényt ad, ami a poklot mennyországgá változtatja, amiért százszor jobban akarni kell az életet. Gita és Lale egymásba, a velük sorsközösségben élőkbe kapaszkodva élnek a szögesdrótok között, remélve, hogy jön majd egy szebb holnap, amikor ez az egész embertelenség csak egy rémes emlék marad, ők pedig szabadok lesznek és boldogok.

Amennyire a szerelmi szál a szépsége a regénynek, számomra annyira a gyengéje is. Néha olyan érzésem támadt olvasás közben, hogy hiába mesélte a már idős Lale a szerzőnek a könyvbeli történéseket, mégis ez csak egy szerelmi történet haláltábori köntösben tálalva. Mint Rose és Jack szerelme a Titanic katasztrófájába ágyazva, mert az úgy eladhatóbb a szélesebb közönség számára is. Akárcsak a boncorvos memoárja esetében, itt is nagyon érezhető, hogy a szerző nem egy gyakorlott író, egyedi stílusjegyek nem is igazán találhatók a könyvben - a szerelmi szál leírását talán egy kicsit Danielle Steeléhez tudnám hasonlítani -. Az előadásmód nagyon csapongó, néha olyan száraz és tényszerű, mint egy iskolai tankönyv, máskor olyan szinte patetikus és szenvedélyes, sodró, ahogyan ír, hogy érezni lehet mindazt, ami a lapokról visszaköszön. És néha a cselekmény olyan szürreálisan csodával határos, hogy ha nem tudnám, hogy a történteket maga Lale mesélte el, kételkednék benne, hogy tényleg így történt minden.

Ezektől függetlenül nem bántam meg egy percig sem, hogy elolvastam, sőt, nagyon-nagyon a szívemhez nőtt. A borzalmak ellenére olyan fájdalmasan szép volt, hogy bizony nyeldestem a könnyeimet a végén, pedig könyveken ritkán sírok, csak ha nagyon megérintik a lelkemet. Olyan tökéletes ellentéte volt az előző könyvnek, annyira visszaadta a csodába, a gondviselésbe vetett hitemet, hogy lényegében minden gyengesége eltörpült amellett, amit pluszként adott.

Szívből ajánlom mindenkinek, aki egyszerre szereti a történelmi - valós közeget -, és a romantikát, aki szeret együtt élni a szereplőkkel, akikről éppen olvas, bele tudja élni magát az érzéseikbe, érezni tudja a félelmüket, és hagyja magát komoly vizeken sodródni egy kis érzelemmel fűszerezve.