Heather Morris - Az auschwitzi tetováló

Kicsit vonakodva kezdtem bele - bár egy ideje már szemeztem vele -, mert előtte éppen a Dr. Mengele boncolóorvosa voltam... című könyvet olvastam, és eléggé letaglózott. De végül úgy voltam vele, hogy ha már Auschwitzban "járok", akkor egymás után következzenek.

A NIOK csoportban már írtam pár gondolatot ezekről az olvasmányokról. Két másik alkotásra asszociáltam e két könyv kapcsán: ez az időszak Két félidő volt a pokolban, köztük A gondolatnyi csend, míg a kivégzőosztag újratölt. Mégis azt kell mondjam, hogy Dr. Nyiszli Miklós visszaemlékezései után egyenesen felüdítő volt olvasni ezt a könyvet, pedig a borzalmak színhelye ugyanez volt.

Lale, a főszereplő szinte még félig gyerekként egy szlovákiai zsidórendelet értelmében kerül Auschwitzba, ahol több mint három évet tölt. Sorsa sokban hasonlít Dr. Nyiszli Miklóséra, mindketten nem csupán emberfeletti szívósságuknak, hanem a jószerencsének is köszönhették, hogy túlélték a túlélhetetlent. Lale a tetováló helyére kerül. A testi-lelki szenvedés azonban őt sem kerüli el, hisz minden egyes újabb transzporttal látja meghalni az övéit, vagy éppen a karját tetoválja valakinek, akinek az élete csupán addig tart, amíg a teste fel nem adja majd. A halál folyamatosan ott jár az ő sarkában is:megjárja a nácik elkülönítő börtönét, miután az életet jelentő titkos üzelmek eszközeit találják nála, magára haragítja a "halálangyalt", számtalanszor néz farkasszemet SS-puskával, de ő napról napra túlél. Napról napra közelebb kerül ahhoz, hogy egyszer talán szabad legyen.

És amitől olyan igazán feloldozást nyújtó, szívet melengető lesz ez a könyv:itt talál rá a szerelem, amit még soha életében nem érzett. A szerelem, ami a legnagyobb sötétben is fényt ad, ami a poklot mennyországgá változtatja, amiért százszor jobban akarni kell az életet. Gita és Lale egymásba, a velük sorsközösségben élőkbe kapaszkodva élnek a szögesdrótok között, remélve, hogy jön majd egy szebb holnap, amikor ez az egész embertelenség csak egy rémes emlék marad, ők pedig szabadok lesznek és boldogok.

Amennyire a szerelmi szál a szépsége a regénynek, számomra annyira a gyengéje is. Néha olyan érzésem támadt olvasás közben, hogy hiába mesélte a már idős Lale a szerzőnek a könyvbeli történéseket, mégis ez csak egy szerelmi történet haláltábori köntösben tálalva. Mint Rose és Jack szerelme a Titanic katasztrófájába ágyazva, mert az úgy eladhatóbb a szélesebb közönség számára is. Akárcsak a boncorvos memoárja esetében, itt is nagyon érezhető, hogy a szerző nem egy gyakorlott író, egyedi stílusjegyek nem is igazán találhatók a könyvben - a szerelmi szál leírását talán egy kicsit Danielle Steeléhez tudnám hasonlítani -. Az előadásmód nagyon csapongó, néha olyan száraz és tényszerű, mint egy iskolai tankönyv, máskor olyan szinte patetikus és szenvedélyes, sodró, ahogyan ír, hogy érezni lehet mindazt, ami a lapokról visszaköszön. És néha a cselekmény olyan szürreálisan csodával határos, hogy ha nem tudnám, hogy a történteket maga Lale mesélte el, kételkednék benne, hogy tényleg így történt minden.

Ezektől függetlenül nem bántam meg egy percig sem, hogy elolvastam, sőt, nagyon-nagyon a szívemhez nőtt. A borzalmak ellenére olyan fájdalmasan szép volt, hogy bizony nyeldestem a könnyeimet a végén, pedig könyveken ritkán sírok, csak ha nagyon megérintik a lelkemet. Olyan tökéletes ellentéte volt az előző könyvnek, annyira visszaadta a csodába, a gondviselésbe vetett hitemet, hogy lényegében minden gyengesége eltörpült amellett, amit pluszként adott.

Szívből ajánlom mindenkinek, aki egyszerre szereti a történelmi - valós közeget -, és a romantikát, aki szeret együtt élni a szereplőkkel, akikről éppen olvas, bele tudja élni magát az érzéseikbe, érezni tudja a félelmüket, és hagyja magát komoly vizeken sodródni egy kis érzelemmel fűszerezve.