"A sorozatgyilkosok cselekedeteiben mindig felismerhetők bizonyos jelentős és mélyen gyökerező szadista elemek. Áldozataikat "tárgyaknak" tekintik, akiknek szenvedéséből személyes hasznot húznak. A sorozatgyilkos szadista módon bánik áldozatával és ez örömöt okoz neki. Gyakran képtelen érett és teljes értékű kapcsolatot kialakítani a többiekkel, ezért tárgyakká alacsonyítja őket. Az erőszak csupán lehetőség számukra ahhoz, hogy kapcsolatba lépjenek a külvilággal."
Borzalmasan sokáig olvastam ezt a könyvet...a NIOK csoportban sokan ajánlották, amikor borzongós könyvet kerestem magamnak. Az ismertető alapján sokat vártam, és korábban Jeffery Deaver már feltette nálam a lécet elég magasra, amit sajnos Carrisinek nem sikerült megugrania. Nagy kár érte.
A történet középpontjában egy brutális gyermekrablás-sorozat áll: az áldozatok kiskamasz lányok, akiket a tettes szexuálisan nem bántalmaz, ellenben kegyetlen módszerrel vet véget az életüknek. Öt sírgödör, és egy még életben lévő áldozat felderítése vár a nyomozókra, akiket az eltűnési ügyekre specializálódott Mila Vazquez ügynök segít az ügy felderítésében. Milának nincs könnyű dolga, sem egynéhány kollégájával, sem pedig a saját múltja démonaival, amik nagyon kísértik őt a nyomozás során. Egy napokig tartó macska-egér játék kezdődik a hatodik kislány életéért, amit egy hihetetlen bomlott elme játszik egy olyan játszmában, ahol senki sem feltétlenül az, akinek első látásra tűnik, és ahol a tettes mindig egy lépéssel a nyomozók előtt jár...
Egy nagyon jó alapsztori - ami részben megtörtént eseményeken alapul, és aminek megalkotója jócskán beleásta magát a sűrűjébe - kapott egy szövevényes, néha izgalmasan, néha érthetetlenül ad hoc jelleggel vezetett cselekményt. Sokszor kaptam azon magam, hogy habzsoltam a sorokat, mert várható volt valami nagyon nagy, vagy már magam is biztos voltam benne, hogy rájöttem ki a tettes, aztán egy pillanat alatt kipukkadt az egész mint egy szappanbuborék. Számtalan jó momentuma van a regénynek, például ez a részben nagyon jól kidolgozott cselekmény. Csak sajnos néha már túlságosan is elveszik a szerző jelentéktelen részletekben, míg más momentumok egyszer csak a semmiből megtörténnek. Nem akarok spoilerezni, ezért csak annyit írok erről, hogy az a félmegoldás kicsivel a vége előtt...ott bizony én anyáztam, hogy most mi van?!
Megvolt benne az a finom feszültségkeltés és az orromnál fogva vezetés, amit én Deavernél nagyon szeretek. Csak amíg utóbbinál tényleg lerágom a körmöm, hogy a következő oldalon mi lesz, és elhiszem, hogy bizony rájöttem én, hogy ki is a tettes, aztán leesik az állam, amikor kiderül, hogy nem, addig a Démoni suttogásnál ez a körömrágás elfáradt, és sokszor inkább Pósalaky bácsi-féle "Ugorgyunk!"-ba csapott át. Nem tudta folyamatosan fenntartani sem a feszültséget bennem, sem az érdeklődésemet.
Sokan írták róla, hogy döbbenetes a vége is, én inkább azon agyaltam, hogy most akkor ezért olvastam végig 512 oldalt?! Teljesen elmaradt a katarzis. Nagyon kár érte, mert a pasas tud írni, látszik a jogászi véna is, de van még mit tanulnia a "nagy öregektől" hogy kell igazán idegtépő krimit írni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése