"Mióta vége a háborúnak, az életem jóformán eggyé vált ezzel a vonallal, ezzel a Nápolytól a hideg északig nyúló, vicinálisokból, villamosokból, taxikból és bérkocsikból álló hosszú, kanyargó vonallal."
Még novemberi (újra)olvasásom volt, nem írtam róla, mert eléggé összefutott körülöttem minden, de ez egy olyan kaliberű regény ez, amiről muszáj néhány szót ejteni. Még egyetemista koromban olvastam először, Appelfeld munkássága államvizsga tételem volt. Ő is az a korosztály, aki megélte a holokauszt tragédiáját, azonban regényei mégsem teljesen önéletrajzi ihletésűek, mint általában a holokauszt utáni szerzőké, akik az új "műfajként" megjelenő úgynevezett traumatizált irodalomban alkottak, ő megszökött a koncentrációs táborból. Ő is és édesapja is túlélték a háborút, azonban csak 1946-ban találkoztak újra. Az átélt borzalmak benne is nyomot hagytak:bár anyanyelve a német volt, a háború után többé nem volt képes németül írni sem, miután megtanult héberül, ezt a nyelvet használta írásaihoz is. Munkáiban főként az európai zsidók életére koncentrált, ebben is eltért a zsánertől. Mint általában a könyveiben, a Holt vágányokban is mások elbeszéléseire támaszkodik, az önéletrajziság szinte teljes mértékben háttérbe szorul.
A regény főszereplője, Erwin Singelbaum egy magának való agglegény, akit 40 éve egyetlen cél éltet: megtalálni a német tisztet, aki megölte a szüleit, és bosszút állni rajta. Hogy elérhesse célját, minden évben március 27. és április 5. között vonatra száll, hogy Wieinberbge utazzon és megtorolja a kegyetlen tettet. Élete egybeforr a vasútéval, minden évben ugyanazok az állomások - ugyanazok a futó kapcsolatok - követik egymást, ez a sorrendiség ad a cselekménynek is egyfajta linearitást: egy állomás, egy újabb ember, egy újabb történet, újabb emlék. Nőkkel folytatott kalandok, "kocsmacimborák", évtizedes barátok pillanatnyi társasága követi egymást, ahogy egyre közelebb jutunk az út végéhez. Csak néhány dolog változatlan ebben a monotóniában: egy öreg koffer, ami nem csupán váltás ruhákat rejt, egy gyönyörű nő iránti szerelem, ami azonban nem erősebb a bosszúvágynál, és persze maga a bosszúvágy. Ezek hajtják Erwint az útja során.
Bár egyszerűek, mégis nagyon szépek az útleírások, az olvasó maga is utazik a vonaton, átéli mindazokat az eseményeket, érzéseket, amik a főhőst kísérik. Erwin egyszerre sajnálható és szimpatikus figura, hiszen annak ellenére, hogy egyre biztosabb abban, hogy véghez viszi rettenetes tervét, ha megtalálja Nachtigelt, de mégis vívódik, mert tisztában van vele, hogy egy gyilkosságot eltervezni és végrehajtani nagy teher egy embernek. Talán nem is biztos benne, hogy ha megteszi, az elhozza majd azt a feloldozást, amit négy évtizede el akar érni...
Nagyon jól megírt regény ez. Tökéletes ellentéte A döntés című könyvnek, ami annyira a megbocsátásra, a továbblépésre fókuszál. Érzékletesen, emberi módon írja le mindazt, mivé tehet egy embert, ha semmi más nem számít, csak megtorolni a kimondhatatlan fájdalmat. A bosszú lehet hajtóerő, de tönkre is tehet. Azt pedig okosan rejtve hagyja előlünk, hogy megszabadíthat-e a saját démonainktól, ha látszólag egyetlen dologra tesszük fel az életünket, ha megpróbáljuk beteljesíteni a sorsunkat.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése