Az Eredet okozta csalódás után megfogadtam, hogy egy darabig nem fogok Langdon-regényt olvasni. Aztán úgy alakult, hogy sort kerítettem a filmre, ami nagyon tetszett, meghozta a kedvemet az olvasáshoz. Ez viszont arra a fogadalomra sarkall, hogy SOHA többé ne nézzek meg úgy adaptációt, hogy nem a könyvet olvastam előbb...
Szeretett professzorom ezúttal nagyon kalandos körülmények közt tér vissza:Firenzében ébred egy kórházban, a fejét kívülről öltések tarkítják, belül pedig hatalmas káosz. Fogalma sincs hol van, hogy került oda, és miért kínlódik fájdalmak között. Per pillanat egyetlen kapcsolata a világgal a fiatal doktornő, Sienna Brooks, aki rövid időn belül kétszer is megmenti az életét. Mert a Dan Brown-i hagyományokhoz híven onnantól kezdve, hogy Robert magához tér, gyakorlatilag egy perc nyugta sincs, mert a fél világ a nyomában van, a zakója zsebében egy furcsa tárgyat talál, amiről fogalma sincs micsoda és miért van nála, nem mellékesen még rémisztő látomások is gyötrik pestisről, vérről, halálról...
A Harvard szimbólumkutatóját kemény fából faragták, ahogy azt már megszokhattuk, így a doktornővel karöltve felveszi a kesztyűt üldözőivel és a titokzatos látomásokkal szemben. Hajszába kezd, hogy összerakja az emlékeit, és a nyomokat, amelyek Dante Pokolján keresztül egy világot fenyegető katasztrófa rejtélyének megoldásához vezetnek..
Dan Brown kétségkívül hozza a "papírformát", az olvasók alapos kiképzést kapnak Dantéból, művészet-és várostörténetből, személy szerint kifejezetten hajlok rá, hogy Dante fő művén is átrágjam magam. A cselekmény néha iszonyatosan pörög, az ember csak kapkodja a fejét, hogy mi történik, máskor viszont nagyon leül, mert oldalakon keresztül úgy ír irodalomról, művészetről, mint valami egyetemi tankönyvben. Természetesen kapunk egy adagot a "csúnya" keresztény vallásból is - valamiért nagyon berágott a katolikusokra :) -, és ezektől együtt annyira bántóan sablonos és klisés az egész. Mint egy biztonsági játékos, fogja a sablont, kicserél neveket/helyeket/alapsztorikat, de megint ugyanoda lyukadunk ki, akár A Da Vinci-kódban, vagy az Eredetben: fúj, a vallás, csak a művészet, az emberiség pusztulása közeleg, stb. Bár megjegyzem, nekem ebben jobban tetszett az emberiségre váró naaaaagy, mindent megváltoztató szál mint az Eredetben: mindkettőben megvan a ráció, de nekem ez valahogy életszerűbb.
Nem mondom, hogy akkora csalódás volt, mint a legújabb könyv, de valahogy nem tudtam úgy izgulni olvasás közben, mint a teljesen ismeretlen Eredet esetében, nagyban rontott az élményen a sablonosság mellett, hogy előbb láttam a filmet, és 90%-ban tudtam mi fog történni. Megjegyzem - a film javára! -, hogy egynémely eltérés a könyvhöz képest nagyon is szimpatikus volt (pl. Robert és a WHO-igazgató kapcsolata). A filmet azt hiszem többször is meg fogom nézni, de a könyv marad az egyszer olvasós kalapban. Két héten át kínlódtam vele, annyira nem tudott lekötni, pedig tényleg szépen összerakott könyv ez.
Mindettől eltekintve Langdon professzor az örök kedvenc karakterem marad Jeffrey Deaver Lincoln Rhyme-ja mellett, remélem, még találkozunk. :)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése