"..hiába írta be a vádiratba a vizsgálatot vezető szovjet tiszt, hogy a tanyasiak önvédelemből ölték meg az erőszakoló szovjet katonát, ha azt a dokumentumot felsőbb utasításra meg kellett változtatnia. De még ez a hamisított dokumentum is hiába maradt meg a jövendő kor történészeinek, hiszen a Vörös Hadseregre vonatkozó releváns katonai és egészségügyi iratanyagok a zárt, oroszországi katonai levéltárakban a mai napig nem kutathatók"
A nemi erőszak minden korban nagyon nehéz téma, függetlenül attól, hogy milyen körülmények között történik. A magyarországi büntetőjog magánvádas bűncselekményként és - sajnálatos módon - az egyik legnehezebben bizonyítható bűntettként kezeli. Az áldozatok többnyire a sokk, a szégyenérzet miatt - ne adj' Isten, mert ismerik a tettest! - hallgatnak a velük történtekről, bizonyítani is rendkívül nehéz. Talán ennek is köszönhető, hogy egy ilyen tabu témaként kezelt tárgykörben eleve viszonylag kevés irodalmi alkotás születik. Különösen igaz ez akkor, ha a nemi erőszak körülményei háborús eseményekhez, vagy más rendkívüli állapothoz köthetők.
A háború talán minden másnál speciálisabb körülmény. A leigázó haderő győzelmet ünnepel, a vesztes elkeseredett, de mindkettőben közös a katonák felfokozott, frusztrált állapota a harcok, a hadi körülmények miatt, illetve a civil lakosság - különösen a lányok, asszonyok - kiszolgáltatott helyzete. A könyv számtalanszor hivatkozik arra, hogy ezekben a helyzetekben a szexuális bűncselekmény többnyire a legyőzöttek feletti hatalom egyik kivetülése, a gyilkosságok és fosztogatások mellett. Hogy miért emeltem ki éppen ezt a könyvből? Ha visszagondolunk a #metoo-kampányra - és általában a szexuális bűncselekményekre -, gyakorta előkerül az áldozathibáztatás, mint indok a szexuális visszaélések alátámasztására. Szerencsére ez ebből a könyvből szinte teljes mértékben hiányzik, noha itt is megemlítik, hogy Magyarországon is előfordult, hogy nők direkte módon kifejezetten keresték a felszabadító orosz katonák társaságát. Az áldozat nem mártír, csupán áldozat, az író a történtekhez nem tesz hozzá, és el sem vesz a tényekből.
A könyv többször kiemel egy másik fontos elemet, amit én nagyon jónak tartok, hogy bekerült, mert többnyire erről is hallgatunk: az erőszaktevés, mint csoportkohéziós cselekedet. Ha én is megteszem, te is megteszed, de ha ő is megteszi, akkor 100%, hogy semmi rosszat nem tettünk, mert valamelyikünk csak leállt volna. És különben is, a nő is akarta... A csoportkohézió szerepe nagyon kettősen jelenik meg a könyvben: az erőszaktevők oldaláról egy pluszt ad, egyfajta összetartó erő, míg áldozati oldalról gyakorta inkább a sikertelenség egyik kivetülése, hiszen több olyan esetről is olvasni lehet, ahol egy közösség egyáltalán nem, vagy csak ideig-óráig volt képes megvédeni a nőket az atrocitásokról.
Ellentétben a legtöbb nemi erőszakkal foglalkozó forrással, a könyv abszolút tartózkodik a naturalista leírásoktól, az egyes eseteket mondhatni érintőlegesen idézi fel, mégis könnyen együttérzést ébreszt az áldozatokkal. Ugyanakkor elkövetői oldalról sem gerjeszt feltétlenül gyűlöletet az elkövetők iránt, számomra ez a típusú objektivitás is fontos szempont a könyv pozitív megítélésében.
Ugyanakkor gyengeségei is vannak. Egyrészt sokszor nagyon száraz, statisztikai jellegű, tömény töltelékadat halmaz, amitől döcögőssé válik az olvasás. A szerző sokszor bocsátkozik összehasonlításba a holokauszttal, a német megszállással, az amerikai katonák magatartásával a normandiai partraszálláskor vagy Vietnámban. A gondolat nagyon jó, csak időbeli, logikátlan ugrálásokat eredményez, ezt egy kicsit nehéz megszokni.
Mindent összevetve Pető Andrea - a CEU professzora - munkája kétségtelenül egy alapos, hiteles korrajz egy olyan időszak kegyetlenségeiről, amiről nem igazán beszélnek a hétköznapokban, sem a tudományos életben, létezik, de azért szépen besöprik a szőnyeg alá. Ajánlom minden téma iránt érdeklődőnek, aki elfogulatlan tálalására kíváncsi az elhallgatott múltnak.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése