" - (...) és attól félek, hogy egyszer csak elalszom, és reggel úgy ébredek, hogy nem tudom hol vagyok, ki vagyok és mit csinálok"
Nem volt könnyű elolvasni ezt a könyvet...nekem is van édesanyám, aki lassan 50 éves, és néha elfelejt dolgokat. Ahogy te is, én is, bárki. De egyszer bizony nagyon megijesztett, és akkor rögtön ez a történet jutott eszembe. Szerencsére - ahogy a legtöbbünkké - az ő feledékenysége is banális dolog, de azért az ember csak belegondol, hogy az Alzheimer-kór megtörténhet bármikor, bárkivel. A szeretteinkkel, vagy önmagunkkal. Gyógyíthatatlan és feltartóztathatatlan ellenség..
Ahogyan viszonylag fiatalon utoléri az 50 éves egyetemi professzort, Alice Howlandet is, akinek igazi American dream az élete:három felnőtt gyermeke van - közülük kettőnek szépen felfelé ívelő pályája -, sziklaszilárd karrierje, szerető férje. Ebbe az idillbe furakodik be a talán még a ráknál is alattomosabb betegség. Alice kezdetben olyan apróságokat felejt csak el, mint akárki más: hova tett dolgokat. Aztán egy előadáson nem jut eszébe egy szó, amit használni szeretne. A vészcsengő akkor kondul meg, amikor egy napon, a szokásos futás után nem tudja merre menjen haza..
Betegségét gyorsan, minden kétséget kizáróan és genetikus alapon diagnosztizálják, így Alice egyszerre aggódhat önmagáért, és fiatal, még a családalapítás előtt álló gyerekeiért. Tanult, tájékozott emberként tisztában van azzal, hogy mivel jár a betegsége, és mi a vége. Minden egyes nap újabb kihívás a számára, hogy mi lesz a következő lépcsőfok, amire majd fel kell másznia, mielőtt teljesen elveszíti önmagát, minden kapcsolódását a körülötte zajló világhoz. Amikor már nem ismeri meg majd a szeretteit, nem fogja tudni talán a saját nevét sem, az otthon is idegen lesz a számára, míg végül haláláig el nem jut egyfajta békés vegetáció állapotába.
Különösen nehéz lehet egy olyan embernek megbirkózni a betegségével, aki gyakorlatilag a kenyerét is az agyával keresi. Így egyszerre válnak egyre távolibbá a mindennapi dolgok, a megbecsülésnek örvendő szakmai karrier, minden, amiről az élete szólt. Ugyanakkor nagyon megindító végigkísérni azt a folyamatot, hogy ahogyan távolodik az élete fontos pontjaitól, úgy közeledik egyre jobban a legkisebb gyermekéhez,Lydiához, akivel elég ambivalens a kapcsolata, aki mégis a legstabilabb támaszává válik a betegsége előrehaladtával. Fontos azt is kiemelni, mint a regény talán legerősebb pontját, hogy végig Alice bőrében maradunk, az ő szemszögéből éljük végig a leépülés folyamatát, így sokkal átélhetőbbé válik a cselekmény.
Ugyanakkor egy kicsit ebben rejlik egy gyenge pont is:szinte alig ismerjük meg a többi szereplő - különösen a férj - érzéseit, gondolatait, valahogy kívül vannak az egészen. Nem mankók Alice számára, sokkal inkább elborzadó külső szemlélők, akik nem képesek felfogni a helyzet súlyát. Végig azt éreztem, hogy nem tudják felfogni, hogy egy Alzheimer-kóros ember életében minden pillanat ajándék, amikor tiszta a tudata, így nem is tudnak sem a pillanatban élni, sem a jövőbe gondolni. Megrekednek, statikusak. John, a férj ugyan kísérletet tesz, hogy kezelési módszerek, gyógyszerek után kutasson, de ebben sem érzi az olvasó, hogy ő most a szívét-lelkét beleadja. Kár, hogy szinte teljesen kimaradt a családtagok érzelmi helyzete, töltelékekké váltak.
Szerettem volna egy hosszabb bejegyzést szentelni a könyvnek, de ez is egy olyan írás, amiről nehéz terjengősen írni. Elolvasni sem könnyű, mert a gondolatokba fészkel, ha valakinek érzékenyebb a lelke, akkor a hangulatra is nagyon rá tud telepedni. Ettől függetlenül érdemes elolvasni, mert egy nagyon szépen, érthetetlen orvosi hadoválás nélkül megírt regény, tanulságos lehet a betegséget ismerőknek és azoknak is, akik csak laikusként érdeklődnek.
2014-ben Juliannne Moore, Alec Baldwin és Kristen Stewart főszereplésével film is készült a regényből. Egy kifejezetten jól sikerült adaptáció lett, Moore a filmben nyújtott alakításáért Oscar-díjat kapott.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése