A Szonyecskát először a megjelenésekor, 2010-ben olvastam. Akkor elég döcögősen rágtam át magam rajta, és körülbelül két másodperccel azután, hogy letettem, nagyjából el is felejtettem az egészet. Kicsit meg is ijesztett, amikor kiderült, hogy ez a könyvklub júliusi feladata. De őszintén szólva dolgozott bennem a kíváncsiság, hogy ugyanúgy fogok-e viszonyulni hozzá ennyi év után mint először. És sikerült saját magamat is meglepnem.
Főhősnőnk egy végtelenül egyszerű, amolyan "színtelen, szagtalan" könyvtáros, akinek sokáig tényleg csak a könyvek töltik ki az életét. Úgy falja őket, ahogy a láncdohányos gyújt az egyik cigaretta után a másikra - éppen ezért meglepő volt számomra a lexikonos leírás az azonos oldalon lévő személyekről -. A szerelem, a tipikus női dolgok, érzelmek csak a könyveken keresztül léteznek számára egy nagyon csúnya csalódás után, és úgy tűnik, ez neki éppen elég is, nem képzeli magát a romantikus regények szereplőinek bőrébe, sztoikus beletörődéssel viseli, hogy az ő életében esélyes sincs a nagy szerelemnek.
A dolgok akkor vesznek gyökeres fordulatot, amikor a könyvtárba betér Robert Viktorovics, egy sokat tapasztalt, 50-es éveiben járó művészember. Szonyában ekkor kezd feléledni valamiféle elfojtott, ismeretlen nőiségtudat, és ekkor fordít szinte teljesen hátat a könyveknek. A találkozásból hamar házasság, gyermekáldás lesz. Szonya könyvmolyból egyre inkább hétköznapi, magát teljesen háttérbe szorító háziasszonnyá válik, miközben férje újra kiteljesedni látszik a festészetben. Házasságukat a legkevésbé sem nevezném érzelmesnek, ugyanakkor majdnem 20 évig mondhatni békésen telik. Nagy szeretetben, Robert részéről nagy szabadságban nevelik egyetlen gyermeküket, Tányát, szépen lassan egymáshoz öregszenek - bár míg az öregedés gyakorlatilag új életet adott Robertnek, addig Szonya belecsúnyult, beleszürkült a korába -, éldegélnek a langyos vízben. Egészen addig, amíg közel nem kerül a családhoz Tánya iskolai barátnője, a lengyel származás árva, Jászja....
A cselekményt sok ponton kicsit kidolgozatlannak éreztem, mintha a szerkesztője vagy a kiadója anno megszabta volna Ulickajának, hogy hány oldalba kell sűrítenie mindazt, amit el akart mesélni az olvasóinak. Az volt az érzésem, ha egy kicsit jobban koncentrál az írás a megkezdett családregény vonalra, sokkal több is lehetett volna benne a potenciál. Ahogy Szonya karakterében is. Személy szerint idegesített, hogy ennyire alárendelte önmagát a házaséletnek, hogy ennyire elhagyta magát - és nem feltétlenül külsőleg -, és olyan elválaszthatatlan része maradt a sztoikus nyugalom, mint a belső szervei. Azt pedig végképp nem tudtam megemészteni, hogy ilyen szenvtelenül viselte a történteket, sőt..Jászját egészen a védőszárnyai alatt tartotta, gyakorlatilag áldását adta. Értem én, hogy a legjobbat akarta Robertnek, azt akarta, hogy teljes legyen, de én képtelen vagyok egy olyan karaktert a szívembe zárni, aki ilyen akarat nélküli.
A regény nyelvezete nagyon szép, a legegyszerűbb momentumokat is egész más kontextusban tálalja a szerző, ez mindenképpen pozitívuma. De hiába a szép nyelvezet, nehéz szimpatizálni bármelyik karakterrel, az élethelyzeteikkel, mert hiába ismerjük meg őket, mégis három lépésre vannak tőlünk végig, így még izgulni sem igazán lehet egyikükért sem. Olyan hiányérzetem van, de igazán magam sem tudom szavakba önteni, hogy mire vártam még. Talán egy eseményre, egy pillanatra, ami kimozdítja Szonyát a komfortzónájából, és mutat belőle valami többet annál, amilyennek Ulickaja láttatja őt.
Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy újra elolvastam, arra mindenképpen jó volt, hogy kíváncsivá tett az írónő más művei iránt, hogyan ír a terjedelmesebb regényben, mennyire bontja ki a cselekményt, a karaktereit. Nem is tudom le ténylegesen ezzel az orosz hónapot, beékelek egy másik Ulickajat még.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése