Daniel Glattauer - Gyógyír északi szélre


"Az írás olyan, mint a csók, csak ajkak nélkül. Az írás annyi, mint csókolni, de ésszel."

Az utolsó havi témához érkeztünk, egy levélregény volt a feladat. Még molyos korszakomban szemeztem ezzel a könyvvel - jó 10 éve -, eltartott egy kis ideig mire ténylegesen belevágtam. Viszont azt be kell vallanom, hogy az ünnepi hangulatomra erősen rányomta a bélyegét, talán nem most kellett volna elolvasnom. Vagy talán soha nem kellett volna.

Megfogadtam, hogy az égvilágon semmi személyeset nem fogok belevinni a posztba, mert akkor gyakorlatilag címnek kitehetném az "önéletrajz" táblát. Igyekszem a lehető legobjektívabban írni róla, hogy ne jusson minden szónál eszembe egy fiú és egy lány, akik teljesen véletlenül kerültek kapcsolatba egymással egy hideg decemberi napon, még a kétezres évek közepén, és nem is sejtették, hogy ez a véletlen majd hová sodorja őket...

Ezzel meg is adtam történetünk rövid ismertetőjét: Emmi Rothner egy bugyuta magazin előfizetését szeretné lemondani e-mailben, azonban a levél egy  elpötyögés folyamányaként egy számára ismeretlen férfi, Leo Leike postaládájában landol, aki éppen küszködik a saját maga életének alakulásával, a munkája is elég stresszes, így sokáig nem válaszol az eltévedt levélre. Amikor azonban az első válasz megérkezik, Emmi és Leo élete egy csapásra megváltozik. Változó hosszúságú és hangvételű levelezésbe kezdenek, ami egy szépen kibontakozó érzelmi kapcsolatba vezeti őket, ami látszólag teljesen értelmetlen. 

Bizonyos pillanatokban nagyon szórakoztató volt, ahogy a szereplők verbálisan játszottak egymással, de sokkal inkább lehangolóvá vált, ahogy haladtunk előre. Az egyiknek eleve se veled, se nélküled kapcsolatai vannak a másik nemmel, a másikuknak meg olyan élete van, amiben egy ilyen bensőségessé váló férfi-nő kapcsolat nem szabad(na), hogy beleférjen. Sok levélből ordít, hogy Leo és Emmi milyen szinten függni kezdtek egymástól, mégis örökké halogatódott a találkozás, mert jaj, akkor mi lesz az e-mailek adta varázzsal. A mai fejemmel én ettől agyvérzést kapok...ha nekem annyira fontos lett egy ember, hogy szinte már csak az e-mailjei tartanak életben, akkor előbb-utóbb igenis találkozni akarok vele, hogy testet öltsünk egymás előtt. Nekem ez az ódzkodás annyira gyerekes volt, még ha bizonyos értelemben értettem is az okokat.

A szerző nagyon szépen felépíti az egész folyamatot, ahogy az eltévedéstől eljutunk az mondhatni érzelmi függőségig, belevisz kellő humort, kellő játékosságot, van itt számonkérés, ugratás, féltékenykedés, ahogy az egy alakuló kapcsolatban szokott lenni. De az egymás parttalan húzásával, az olvasó felspannolásával, hogy aztán jöjjön a hideg zuhany, valahogy elromlott az egész. Nyilván kellett a végére valami szép nagy pofára ejtés, különben nem lett volna értelme megírni a folytatást, de akkor is kiábrándító lett az egész. Nem dobtam a sarokba, de nagyon megutáltam, ahogy a két szereplő egyre lehetetlenebbül viselkedett, és egyáltalán nem keltették két felnőtt ember benyomását.  Amennyire jól indult, annyira kiábrándító lett a végére. 

A folytatást majd valamikor megpróbálom, bár azt olvastam sokkal gyengébbre sikerült, mint ez a könyv, de kíváncsi vagyok ebből mit lehet még kihozni. A regényt csakis azoknak ajánlom, akiknek a fülszöveg alapján tetszik a történet, vagy olyan könyvet szeretne olvasni, amit aránylag rövid idő alatt ki lehet végezni. 

Aharon Appelfeld - Holt vágányok


"Mióta vége a háborúnak, az életem jóformán eggyé vált ezzel a vonallal, ezzel a Nápolytól a hideg északig nyúló, vicinálisokból, villamosokból, taxikból és bérkocsikból álló hosszú, kanyargó vonallal."

Még novemberi (újra)olvasásom volt, nem írtam róla, mert eléggé összefutott körülöttem minden, de ez egy olyan kaliberű regény ez, amiről muszáj néhány szót ejteni. Még egyetemista koromban olvastam először, Appelfeld munkássága államvizsga tételem volt. Ő is az a korosztály, aki megélte a holokauszt tragédiáját, azonban regényei mégsem teljesen önéletrajzi ihletésűek, mint általában a holokauszt utáni szerzőké, akik az új "műfajként" megjelenő úgynevezett traumatizált irodalomban alkottak, ő megszökött a koncentrációs táborból. Ő is és édesapja is túlélték a háborút, azonban csak 1946-ban találkoztak újra. Az átélt borzalmak benne is nyomot hagytak:bár anyanyelve a német volt, a háború után többé nem volt képes németül írni sem, miután megtanult héberül, ezt a nyelvet használta írásaihoz is. Munkáiban főként az európai zsidók életére koncentrált, ebben is eltért a zsánertől. Mint általában a könyveiben, a Holt vágányokban is mások elbeszéléseire támaszkodik, az önéletrajziság szinte teljes mértékben háttérbe szorul.

A regény főszereplője, Erwin Singelbaum egy magának való agglegény, akit 40 éve egyetlen cél éltet: megtalálni a német tisztet, aki megölte a szüleit, és bosszút állni rajta. Hogy elérhesse célját, minden évben március 27. és április 5. között vonatra száll, hogy Wieinberbge utazzon és megtorolja a kegyetlen tettet. Élete egybeforr a vasútéval, minden évben ugyanazok az állomások - ugyanazok a futó kapcsolatok - követik egymást, ez a sorrendiség ad a cselekménynek is egyfajta linearitást: egy állomás, egy újabb ember, egy újabb történet, újabb emlék. Nőkkel folytatott kalandok, "kocsmacimborák", évtizedes barátok pillanatnyi társasága követi egymást, ahogy egyre közelebb jutunk az út végéhez. Csak néhány dolog változatlan ebben a monotóniában: egy öreg koffer, ami nem csupán váltás ruhákat rejt, egy gyönyörű nő iránti szerelem, ami azonban nem erősebb a bosszúvágynál, és persze maga a bosszúvágy. Ezek hajtják Erwint az útja során.

Bár egyszerűek, mégis nagyon szépek az útleírások, az olvasó maga is utazik a vonaton, átéli mindazokat az eseményeket, érzéseket, amik a főhőst kísérik. Erwin egyszerre sajnálható és szimpatikus figura, hiszen annak ellenére, hogy egyre biztosabb abban, hogy véghez viszi rettenetes tervét, ha megtalálja Nachtigelt, de mégis vívódik, mert tisztában van vele, hogy egy gyilkosságot eltervezni és végrehajtani nagy teher egy embernek. Talán nem is biztos benne, hogy ha megteszi, az elhozza majd azt a feloldozást, amit négy évtizede el akar érni...

Nagyon jól megírt regény ez. Tökéletes ellentéte A döntés című könyvnek, ami annyira a megbocsátásra, a továbblépésre fókuszál. Érzékletesen, emberi módon írja le mindazt, mivé tehet egy embert, ha semmi más nem számít, csak megtorolni a kimondhatatlan fájdalmat. A bosszú lehet hajtóerő, de tönkre is tehet. Azt pedig okosan rejtve hagyja előlünk, hogy megszabadíthat-e a saját démonainktól, ha látszólag egyetlen dologra tesszük fel az életünket, ha megpróbáljuk beteljesíteni a sorsunkat.
 
Könyvvel él az ember.. Blog Design by Ipietoon