"Mi a magány? Amikor egyedül vagy, pedig társaságra vágysz, vagy amikor egyedül kell szembenézned a halállal."
A könyvesboltban böngészve találkoztam először ezzel a könyvvel, és valahogy "szólongatott" engem, de kicsit húztam-halasztottam a dolgot. Végül a Libri 3+1 akciójában mégis megvettem. Nem is pihent sokáig a polcon, el kellett olvasnom, meg kellett ismernem.
Nahid alig ötvenévesen a halált várja svédországi otthonában:rák támadta meg a testét, állapotán orvosai szerint már csak ideig-óráig lehet segíteni. A közelében él egyetlen lánya, Aram, barátok is akadnak a közelben. A nő mégsem talál megnyugvást, az egész világra dühös. Tudatosan vagy ösztönösen, de visszagondol az eddigi életére, így ismerjük meg a gyermekkorát, fiatalságát, az első szerelmét, a herceget, akiről sajnos hamar kiderül, hogy nem is annyira herceg, a nehéz éveket, családi tragédiákat az iráni forradalom éveiben. Három nő sorsa bontakozik ki és fonódik össze a lapokon, mely egy új élet közeledtével bevégződni látszik.
Nahidot és nővéreit anyjuk gyakorlatilag egyedül nevelte fel, az irániakhoz képest meglehetősen szabad szellemben, hiszen a lányok tanulhattak, dolgozhattak, hétköznapi ruhákat hordhattak, ahhoz mehettek feleségül, akihez akartak. Csak valahogy a szeretetből, odafigyelésből nem jutott úgy, mint ami számunkra szokványos, főleg Nahid számára, aki sokkal inkább a nővérei gyermeke és a húga anyja, már ami az érzelmi részét illeti. Fiatal felnőttként sem jobb az élet, mert a család életét a forradalom, és egy ebből fakadó tragédia árnyékolja be. A fiatal Nahid megismerkedik élete szerelmével, Maszuddal, a szenvedélyes forradalmár fiúval, de az idill nem tart sokáig..
Szerelmükből egyetlen gyermek születik, de az anya-lánya kapcsolat csak a múltat idézi. Nahid ugyanazzal a különös "távolságszeretettel" viseltetik a lánya iránt, amilyen az ő anyja volt. És a kapcsolatukon a nő betegsége sem változtat igazán, csak még ambivalensebbé teszi azt. Nem tudnak - és úgy éreztem, hogy nem is akarnak - mit kezdeni a másik fájdalmával. Minél inkább támaszt akarnak nyújtani egymásnak, a próbálkozások egyre inkább kudarcba fulladnak. Mintha nem is ugyanazt a nyelvet beszélnék.
Lehet, hogy az iráni kultúrában teljesen természetes, hogy anya és lánya között nem barátnői a viszony, hanem van benne egyfajta három lépés távolság. De nekem nagyon nyomasztó volt végig azt érezni, hogy mennyire távol vannak egymástól. Nekem természetes lenne, hogy az anyám rám támaszkodik érzelmileg, fizikálisan, ha ilyen betegség történne vele. Bántott az, hogy Nahid ennyire bezárkózott és Aram nem tudott átjutni azokon a falakon, félreértések, ki nem mondott érzések hatották át a könyvet. És én is dühös voltam, hogy pont ilyenkor nem kapaszkodnak egymásba! Értem, hogy Nahid azt tudta továbbadni, amit a saját anyjától látott, de annyira szüksége lett volna arra, hogy egy nagyot nyeljen, és bátran megadja magát az anyai szeretetének. Nekem ez a hozzáállás annyira értelmezhetetlen, én egész mást láttam a nagyanyámtól és az anyámtól, az egymáshoz, és a hozzám fűződő viszonyukra is gondolva.
Abban valahol ez a könyv is megerősített, hogy több generációnyi nő sorsa óhatatlanul összefonódik - a saját családomban is ezt tapasztaltam -, csak az a nem mindegy, hogy mit hozunk ki abból a női sorsból, amit az anyánktól, a nagyanyánktól kapunk a saját keresztünknek. Ha Iránban élnék, talán ez lenne a normális. De számomra nyomasztó élmény marad egy életre. Szívből kívántam Aramnak, hogy belőle másmilyen anya legyen...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése