"Mi a magány? Amikor egyedül vagy, pedig társaságra vágysz, vagy amikor egyedül kell szembenézned a halállal."
A könyvesboltban böngészve találkoztam először ezzel a könyvvel, és valahogy "szólongatott" engem, de kicsit húztam-halasztottam a dolgot. Végül a Libri 3+1 akciójában mégis megvettem. Nem is pihent sokáig a polcon, el kellett olvasnom, meg kellett ismernem.
Nahid alig ötvenévesen a halált várja svédországi otthonában:rák támadta meg a testét, állapotán orvosai szerint már csak ideig-óráig lehet segíteni. A közelében él egyetlen lánya, Aram, barátok is akadnak a közelben. A nő mégsem talál megnyugvást, az egész világra dühös. Tudatosan vagy ösztönösen, de visszagondol az eddigi életére, így ismerjük meg a gyermekkorát, fiatalságát, az első szerelmét, a herceget, akiről sajnos hamar kiderül, hogy nem is annyira herceg, a nehéz éveket, családi tragédiákat az iráni forradalom éveiben. Három nő sorsa bontakozik ki és fonódik össze a lapokon, mely egy új élet közeledtével bevégződni látszik.
Nahidot és nővéreit anyjuk gyakorlatilag egyedül nevelte fel, az irániakhoz képest meglehetősen szabad szellemben, hiszen a lányok tanulhattak, dolgozhattak, hétköznapi ruhákat hordhattak, ahhoz mehettek feleségül, akihez akartak. Csak valahogy a szeretetből, odafigyelésből nem jutott úgy, mint ami számunkra szokványos, főleg Nahid számára, aki sokkal inkább a nővérei gyermeke és a húga anyja, már ami az érzelmi részét illeti. Fiatal felnőttként sem jobb az élet, mert a család életét a forradalom, és egy ebből fakadó tragédia árnyékolja be. A fiatal Nahid megismerkedik élete szerelmével, Maszuddal, a szenvedélyes forradalmár fiúval, de az idill nem tart sokáig..
Szerelmükből egyetlen gyermek születik, de az anya-lánya kapcsolat csak a múltat idézi. Nahid ugyanazzal a különös "távolságszeretettel" viseltetik a lánya iránt, amilyen az ő anyja volt. És a kapcsolatukon a nő betegsége sem változtat igazán, csak még ambivalensebbé teszi azt. Nem tudnak - és úgy éreztem, hogy nem is akarnak - mit kezdeni a másik fájdalmával. Minél inkább támaszt akarnak nyújtani egymásnak, a próbálkozások egyre inkább kudarcba fulladnak. Mintha nem is ugyanazt a nyelvet beszélnék.
Lehet, hogy az iráni kultúrában teljesen természetes, hogy anya és lánya között nem barátnői a viszony, hanem van benne egyfajta három lépés távolság. De nekem nagyon nyomasztó volt végig azt érezni, hogy mennyire távol vannak egymástól. Nekem természetes lenne, hogy az anyám rám támaszkodik érzelmileg, fizikálisan, ha ilyen betegség történne vele. Bántott az, hogy Nahid ennyire bezárkózott és Aram nem tudott átjutni azokon a falakon, félreértések, ki nem mondott érzések hatották át a könyvet. És én is dühös voltam, hogy pont ilyenkor nem kapaszkodnak egymásba! Értem, hogy Nahid azt tudta továbbadni, amit a saját anyjától látott, de annyira szüksége lett volna arra, hogy egy nagyot nyeljen, és bátran megadja magát az anyai szeretetének. Nekem ez a hozzáállás annyira értelmezhetetlen, én egész mást láttam a nagyanyámtól és az anyámtól, az egymáshoz, és a hozzám fűződő viszonyukra is gondolva.
Abban valahol ez a könyv is megerősített, hogy több generációnyi nő sorsa óhatatlanul összefonódik - a saját családomban is ezt tapasztaltam -, csak az a nem mindegy, hogy mit hozunk ki abból a női sorsból, amit az anyánktól, a nagyanyánktól kapunk a saját keresztünknek. Ha Iránban élnék, talán ez lenne a normális. De számomra nyomasztó élmény marad egy életre. Szívből kívántam Aramnak, hogy belőle másmilyen anya legyen...
„A sakkjátékhoz, amint a szerelemhez is nélkülözhetetlen a partner, hogy
ne váljunk automatává, puszta robottá –, s ezáltal végül embertelenné"
Nem akartam több sporttémához kapcsolódó könyvet olvasni a hónapban, ez a klasszikus azonban már régen várt a sorára, halogattam is egy ideje, így nem csak a mostani kihíváshoz, hanem a 2018. januárihoz is megfelelt. :)
Történetünk szereplői gyakorlatilag névtelen személyek, kivéve a fiatal Czentovicot, aki egy emberileg és - a sakkot kivéve - intellektuálisan sem éppen egy figyelemreméltó személyiség, és a rejtélyes Dr. B-t, aki fejből játszik le komplett sakkpartikat. Kevés szereplőnket csupán egy sakkjátszma és a New Yorkból Buenos Airesbe tartó hajóút köti össze. Igazából a többi szereplő kiléte, jelleme teljesen mellékes is a történet szempontjából, a cselekmény inkább a két nevesített szereplő élettörténetére fókuszál.
Czentovicot egy pap nevelte fel, igazából soha az életben nem értett semmihez, nem is érdekelte semmi. Csupán a mezőgazdasági, ház körüli munkákra mutatott némi hajlandóságot. Sakk iránti kivételes tehetségére egy véletlen folytán derült fény. Maga a figura rendkívül antipatikus:beképzelt, undok karakter, aki a földre sem lépne, ha nem lenne muszáj. Gyakorlatilag leereszkedik a hajó iránta érdeklődő utasaihoz, amikor pénzért(!) hajlandó egy sakkpartit játszani. Ekkor jön a képbe Dr. B., aki tanácsokkal látja el a hajó érdeklődő utasait, hogyan lehetne a játszmát megnyerni a nagymester ellen.
Később ez a különös idegen a fedélzeten meséli el narrátorunknak élete történetét. Megismerjük származását, hányattatását a náci korszakban, aminek köszönhetően páratlan "sakkmunkássá" vált, ahogy ő maga fogalmaz.
Czentovic élettörténete számomra olyan érdektelen, középszerű volt, hogy mondhatni unottan olvastam végig azokat a részeket. Dr. B. viszont lenyűgöző volt a számomra. Túlélt egy olyan időszakot, ami, ki merem jelenti, legalább akkora trauma, mint a koncentrációs tábor - megismerjük tőle a náciknak egy olyan kínzási módját, ami legalább olyan pusztító az emberi mivoltnak, mint a tábori körülmények a testnek -. Ez a hónapokig tartó szenvedés az ő testén is nyomokat hagyott, de leginkább az elméjén. Azt ugyanis nem vésném kőbe, hogy teljesen normális maradt...
Iszonyatosan kevés volt egy ilyen történetnek 98 oldal! És ugyanakkor pont ettől volt jó, hogy nem vált terjengőssé a novella terjedelme adta keretek miatt. A nyelvezete egyáltalán nem bonyolult, nincs tele laikusok számára értelmezhetetlen sakk-szakkifejezésekkel. Sőt, kifejezetten vonzóvá tudja tenni a játékot a hozzá nem értők számára. :) Csupán két emberi sorsra fókuszálunk, a cselekmény cseppet sem fordulatos, mégsem tudja az ember letenni a könyvet, és izgatottan várja, hogy mi fog történni. És olvasás közben észrevétlen maga is sakkjátékossá válik..
Ajánlom kifejezetten a sakk kedvelőinek és laikusoknak is. Nekem biztosan a bakancslistámra került, hogy megtanuljam. :)
"A hazugságoknak mindig két rétegük van:amit kimond az ember, együtt él azzal, amit nem mondott ki, de kimondhatott volna."
Korábban nem ismertem az írónő munkásságát, bevallom, a nevét sem ismertem. A Libri honlapján böngésztem az e-könyveket, akkor olvastam a fülszöveget. És arra gondoltam, ez a könyv nekem nagyon kell. Most már nem egészen ezt gondolom. Illetve..saját magamnak is nagyon nehéz megfogalmaznom, hogy mit is gondolok. Elég ambivalens a történet, az érzéseim is azok a könyvvel kapcsolatban.
Gyakorlatilag két család története, a művészvilág köntösében; a családfők között kialakuló barátság is a művészetből indul ki. Bill alkotó, a visszaemlékező, Leo pedig művészettörténetet tanít. Barátok lesznek, majd egymás felett laknak ugyanabban a házban, apák is nagyjából egyszerre lesznek, nem meglepő módon fiaik között is szoros barátság alakul ki. Látszólag idilli a környezet, ám lassan mindkét család élete fordulatot vesz, az egyikébe egy másik szerelem férkőzik, a másikat pedig egy szörnyű tragédia változtatja meg..
Bizonyos értelemben ez a tragédia, a családok felbomlása szépen lassan egy másik, megoldhatatlannak tűnő nehézséget ró a két családra:Mark apja nyomdokait követi a maga sajátos módján, azonban a művészvilág rosszabbik oldala ragadja őt magával. Barátságot köt egy kétes hírű művésszel, Giles-szal, aki belerántja őt a különös éjszakai "összejövetelek", az elvont művészek, kábítószeresek világába..Mark még lopásra is vetemedik, egyre mélyebbre süllyed a gödörben, ahonnan félő, hogy nem lesz már visszaút..
A történet egy ideig nagyon szép folyamban halad, öröm olvasni a sorokat. Kellemesen csordogál a cselekmény, megismerjük a két család egymáshoz fűződő kapcsolatát, alapos betekintést kapunk a két férfin keresztül a művészetbe - bár megjegyzem, Hustvedt nem tud olyan "szépen" írni a művészetről, mint pl. Chaim Potok A nevem Asher Levben -. Az egésznek olyan kellemesen édes-bús hangulata van, mint a Bádogembernek. Aztán egy ponton iszonyatosan leül a cselekmény, letargikus szenvedésbe csap át az egész.
Giles megjelenésével az egész sztoriból egy Lolita-szagú borzalom lesz:Mark , még annál is jobban elzüllik, mint ahogy kamaszként kezdte, kábítószerezik, lop, megszökik otthonról, még egy gyilkosság gyanújába is keveredik. Leo mindent megtesz, hogy megmentse a fiút, akit sajátjaként szeret..
Alapvetően egy szép történet ez a barátságról, összetartásról, elköteleződésről, gyászról. Nagyon sokrétű, hiszen mindegyik történetszál kitehetne egy-egy önálló könyvet. Találni benne sok olyan momentumot, amiért nagyon érdemes megismerkedni ezzel a regénnyel, de én kifejezetten senkinek nem ajánlanám jó szívvel. Mindenki saját magának kell, hogy felfedezze.
"Ha lehetőséged nyílik úgy szeretni valakit, ahogy ő szeret téged, akkor azt ragadd meg két kézzel, és el ne ereszd!"
A fülszöveg nagyon ütősen indít, azt a kérdést feszegeti, hogy meddig mennél el azért, hogy megtaláld az igazit. És azt a témát boncolgatja az egész sztori mi történhet akkor, ha a tudomány, és az ember egyik legalapvetőbb szükséglete - hogy megtalálja azt az egyet, aki gyakorlatilag azért született, hogy a társa, élete szerelme legyen örökre - találkozik egymással.
Sok szereplős a történet, öt különböző ember szerte a világban, akik mind ugyanazt keresik: a nekik szánt szerelmet pocsék, és értelmetlen randevúkísérletek nélkül. Mandy, Nick, Ellie, Christopher és Jade mindannyian regisztrálnak a DNSPárod weboldalra, hogy a hosszas kutatások alapján létrehozott rendszer megtalálja azt az embert, aki abszolút tudományos alapokon nekik lett szánva.
Női szereplőink egyértelmű motivációja a szerelem megtalálása, csak az indok kicsit más és más. Az egyik csupán végtelenül magányos, a másik arra vágyik, hogy egy férfi önmagáért szeresse, a harmadik családot akar, olyan életet, ami a nővéreinek már sikerült, hála a programnak. A két férfi nekem abszolút kakukktojás: az egyikük boldog kapcsolatban él, karnyújtásnyira van a házasságtól, a másik egy pszichopata sorozatgyilkos, akinek életcélja, hogy 30 nővel végezzen egymás után, és ezzel bekerüljön a híres gyilkosok történelemkönyvébe. Mégis bennük is van valami közös:mindketten pusztán kísérletnek tekintik az oldalt. Az egyikük számára az derülhet ki belőle, hogy valóban a DNS-párjukkal készülnek-e leélni az életüket, míg a másiknak arra ad választ, hogy ezzel a módszerrel szerelembe eshet-e egy elmebeteg gyilkológép, és ha igen, az milyen hatással lehet az életére. És van valami, ami mindnyájukban közös: a kapott eredmény mindannyiuk életét örökre megváltoztatja...
A történet ugyan több szálon fut, de nagyon jól követhető volt számomra, hogy mindenkinek saját fejezete van, a saját nevével, így pontosan lehet tudni ki hol tart, és kivel van éppen. Szinte minden fejezet végén van egy kisebb-nagyobb kvázi csattanó, amiért alig várod, hogy eljuss a következő fejezetig, ezzel Marrs végig mesterien fenntartja a feszültséget, de egészen a végéig óvatosan adagol. A fejezetek rövidek, így nem hagyják meg az olvasónak azt az illúziót, hogy egy-egy momentumba nagyon bele tudjon veszni, mert egyre csak tovább és tovább akarsz jutni, hogy megtudd mi lesz a vége. Nagyon könnyedén olvastam, a szöveg
végig gördülékenyen vitte a cselekményt, nem terjengős, nem vett el és
nem tett hozzá az adott szituációhoz, pont úgy volt megírva, ahogy talán
az életben is elhangozna, amiről éppen szó van.
A magam részéről a szereplők közül Christophert és Nicket szerettem a legjobban. Előbbi az a karakter, akivel akkor is leülnék egy sörre, ha az lenne az utolsó söröm az életben. :) Imádtam belelátni a fejébe, a lelkébe, izgalmas volt végigvinni a folyamatot, ahogy átalakult a történet során, megismerni azt, hogy milyen élete volt. Patrick Batemant is szerettem az Amerikai Pszichoban, szóval nem lepődtem meg magamon.
Nick volt a személyes kedvencem, mert az élettörténete nagyon hasonlít egy kedves barátoméhoz, akivel ugyanazt a nehéz cipőt hordják, de szerencsére egyiküknek sem szorítja a lábát. Nick egy végtelenül szimpatikus figura, talán az ő életét forgatja fel legjobban a teszt alakulása, de neki szurkoltam leginkább, hogy jól alakuljon a sztorija.
Ellenszenves figura nem igazán akadt, inkább csak olyanok, akiknek nem igazán törődtem a sorsával, ellenben nagyon szimpatizáltam Matthew-val, annak ellenére, hogy ki is ő, és mit tesz. Hatalmas pacsi neki, ki kéne találni, ha nem lenne. :) Valahogy a női szereplők nem találtak meg engem, pedig nekik sem volt könnyű helyzetük, de nekem ők túlságosan..nők voltak. Naivak, szerelmet akarók, olyan tipikus "bénázók".
Az egész történet alapsztorija iszonyat meredek, ha az ember belegondol. Hiszen ki tudja mennyire megbízható egy ilyen teszt, hogy nem nyúl-e valaki ártó szándékkal a rendszerbe, hogy nem egy pszichopata-e a DNS-párod, hogy biztos olyan szerelmi életet predesztinál-e neked, ahogy mindig is éltél....de megmondom őszintén, én magam is kipróbálnám, csak úgy, a móka kedvéért. :)
A könyvet pedig szívből ajánlom mindenkinek, aki a borító, a cím, vagy a fülszöveg alapján egy Twilight-szerű habos-babos tiniregényre számít, hogy aztán megtudja mekkorát tévedett ;)
"Futás közben megpróbálok a folyóról gondolkodni. Megpróbálok a felhőkről gondolkodni. De lényegileg semmin sem gondolkodom. Egyre csak futok a házilag barkácsolt, otthonos ürességben, az ismerős csendben. És ez bizony csodálatos."
Előrebocsátom, nem vagyok egy sportos alkat. Én inkább csak nézni szeretem őket. A futás úgy általában hidegen szokott hagyni, mert bizonyos fizikai korlátok miatt, ez semmilyen körülmények között nem is lehetne az én sportom. Ellenben nagyon szeretem Murakami írásait, így ezt is terveztem már egy ideje. Az első NIOK-téma 2019-ben a sporttal kapcsolatos, szóval még alkalmam is adódott, hogy végre kézbe vegyem. :)
Nem egyszerű sportregény - vagy nevezhetném szenvedélyregénynek is -, nem csupán futásról olvashatunk a japán szerzőtől, hanem egy kicsit bensőségesebb képet kaphatunk róla, az életéről, az írásról is. Csalafinta könyvecske is, mert egyszerre hozhatja közelebb a sportembert a szerzőhöz - hacsak nem eleve rajongó :) -, és a rajongót a sporthoz - ha netán hozzám hasonló személyiség lenne -.
Mint magánember, és mint alkotó is elérkezik oda, hogy visszatekint mindarra, ami eddig történt vele szerzőként, sportolóként, magánemberként, és ezeket az emlékeit a futás iránti szenvedélye köntösébe burkolja. Ugyanolyan szépen bontja ki ezt a cselekményvezetést, mint általában a regényeiben:az egyszerű hobbifutásból végigkísérhetjük őt maratonokon keresztül, miközben az első írói szárnypróbálgatásoktól elérkezünk az igazán nagy sikerekig. Szeretem az őszinteségét, ahogy mindkét szenvedélyéről írni tud, ahogy vállalja a kudarcait, a kételyeit, szeretem az édes-bús magányosságát, amit a sorokba csempész. Bámulatos számomra az a fegyelem, ahogy a sporthoz és ahogy az íráshoz áll, ahogy a kettő sokszor úgy forr egybe, mintha egyik sem létezhetne a másik nélkül.
Rajongóként nagyon jó volt megismerni őt máshogy is, mint az írásain át. Szerettem vele futni, érezni az eső illatát, a hideg szelet, a tűző Napot, a fájdalmat a térdében. Futás közben "hallhattam" a gondolatait önmagáról, az életről, azokat az érzéseket, amik a regényeit is áthatják. Büszke voltam, amikor együtt futottunk maratont, és vele örültem, amikor a célba ért. A kedvenc részem az athéni út és az Ősz New Yorkban című fejezet volt. Jó volt kicsit azt érezni, hogy talán nem véletlenül "találtunk egymásra":mindketten szeretjük a magányt, de nem vagyunk feltétlenül magányosak, ha egyedül lehetünk azzal a tevékenységgel, amit szeretünk.
Bár az elején nehezen indult, mégis azt mondom, hogy ez a regény vitt igazán közel hozzá. Nem lettem ettől elszántabb, hogy sportoljak, de már megértem azokat akiknek kitölti az életét.
"Ha feladod a céljaidat, és lemondasz a vágyaidról, csak azért, mert pillanatnyilag kilátástalannak látod a helyzetet, tudnod kell, hogy ezzel elárulod az életed. És ezek után nem csodálkozhatsz azon, hogy a saját sorsod bánik majd veled úgy, mint az ellenségével."
2019-et az előző év utolsó olvasmányával kezdem. Nagyjából a megjelenése óta halogattam, kicsit tartottam tőle, hogy egy híres ember önmaga által írt kvázi életrajzi könyve nem lesz-e túlságosan "hálivúdi"szagú, még akkor is, ha egy általam egyébként tisztelt és kedvelt ismert emberről van is szó. Végül kellemesen csalódtam - a második kötet gyakorlatilag egy este volt -, bár ennek a könyvnek is megvannak a maga "gyermekbetegségei", mint általában a nem profi íróknál.
Történetünk főszereplője a tehetséges, arisztokrata származású Dárnay Dávid, akinek legnagyobb álma, hogy művész legyen, hogy alkothasson, és ezek az alkotások az ő logojával váljanak világhíressé. Miközben megismerjük az ő útját céljai felé, arról is elég részletes képet kapunk, hogy milyen gyökerekkel érkezett erre a világra, ezek a gyökerek milyen örökséget hagytak a számára. Ezek a visszaemlékezések némileg "bezavarnak" az amúgy sem lineárisan haladó cselekményvezetésbe, történelmi szempontból itt-ott kicsit ugyan sántítanak (nekem), de egy könnyen olvasható, még érdekesnek is nevezhető családregénnyé teszik ezt az önéletrajzi elemekből bőségesen táplálkozó karrierregényt.
Dávid számomra egy besorolhatatlan figura, mert sem egyértelműen szeretni, sem utálni nem tudtam, nagyon vegyes képet mutat magáról. Nagyon tisztelendő és ki merem jelenteni, követendő az az eltántoríthatatlanság, az a küzdőszellem, az a tartás, amivel Dávid végig az álmaiért küzd. Ugyanakkor nem egyszer ellenségessé teszi a karaktert az az "übermentsch" mentalitás, ami jellemzi őt. A regényben persze nagyon szépen benne van az, hogy miért is ilyen, hogy sokszor érzi ő maga is, hogy talán sok, de ez számomra nem menti fel őt egy bizonyos mértékű antipatikusság alól. A mellékszereplők kellően üdévé teszik a cselekményt, ahány vannak, annyifélék, szerethetők felejthetők, nem is kevesek, nem is túlzóak.
Maga az egész könyv olyan "nárays":szókimondó, őszinte, tele van a divat iránti rajongással, igazi alázattal. Néhol kicsit rózsaszín, de nem túlzottan, olyan bájos, ha használhatom ezt a szót egy férfi esetében, mint Tamás maga - már amennyit a külvilág felé láttatni enged magából, nem tudok rá jobb szót mondani a bájnál -. Nem kell tőle Shakekespeare-i magasságokat várni, mármint ami a kifinomult irodalmiságát illeti, de azért bőven az átlag lektűr felett volt számomra. Ráadásul be kell vallanom, hogy 2018-ban ettől a könyvtől kaptam a legtöbbet:leckéket nem megfutamodásból, önmagamba vetett hitből, abból, hogy legalább próbáld meg, amit igazán akarsz, mert a kockázatban a nyereség esélye is 50%-kal szerepel.
Elsősorban azoknak ajánlom, akik hozzám hasonlóan kedvelik Náray Tamást és/vagy a divat világát, szeretik a könnyen olvasható, nem barokk körmondatokkal teli önéletrajzi ihletésű történeteket, és szeretnek/mernek néha egy kicsit álmodozni. Hamarosan a szerző másik két regénye is sorra kerül.
