"Mert az élet ízét csak a bolondok ismerik"
Két - még januári - olvasmányommal elmaradtam, az egyik az Egyasszony című regény, aminek az olvasását nagyon sokáig halogattam. És talán erről a könyvről a legnehezebb írnom, mert több szempontból ez nem egy szokásos mesevilág. A szerző saját életének legnehezebb szakaszába enged betekintést, erről kendőzetlen, torokszorító őszinteséggel ír. A saját fájdalmát teríti az olvasó elé, miközben a regény végén kiderül, kitárulkozása nemes célt is szolgál.
Éva fiatal házasként egy koraszülött és emiatt egy életre fogyatékos kislánynak adott életet, akinek nem jósoltak az orvosok hosszú életet. Zsuzsi azonban szívós volt, mintha bizonyítani akarna a szüleinek, a világnak, hogy több van benne, mint ami elsőre látszik. Jóval tovább élt, mint azt remélni lehetett, de ahogy az ő állapota romlani kezdett, szépen lassan minden más is összeomlani látszott. Az anya gyakorlatilag egyedül él egy cseppet sem idilli házasságban, amit még a gyermekért folytatott harc sem képes megváltoztatni, talán még tovább ront is rajta. És amikor a tragédia után új remény látszik felcsillanni, akkor dől romba igazán minden...
Ahogy végigkísérhetjük Zsuzsika néhány évét a teljes leépülésig, úgy élhetjük egyben végig Éva életét is, aki a kezdeti szerelem után magányos, boldogtalan, a férje - saját nyomorúságát beárnyékolandó - többször is bántalmazza. De mégsem adja fel, élteti a kislány életéért folyó harc, annak a nem titkolt vágya, hogy lesz majd jobb. És valóban, akkor fordul minden jobbra, amikor már minden elveszettnek látszik. Éva új esélyt kap a veszteségek után egy boldogabb, jobb élet felé.
Nagyon nehéz kívül maradni egy ilyen történeten. Óhatatlanul is van véleményed, benned marad, hogy te okosabban, jobban csináltad volna, miközben nincs igazán jogod pálcát törni. Nekem is kialakult egy képem, mit tettem volna az ő helyében, de valójában magam sem tudom. Vállalni egy beteg gyerek nevelésének velejáróit nagyon nehéz dolog. És valljuk be, sokan nem is teszik meg. Mert felőröli az embert magát, a házasságot, az egész életet ennek a szolgálatnak alakítja át. Én komolyan tisztelem Évát azért, hogy ezt szemrebbenés nélkül a vállára vette, hogy nem érdekelte az emberek hozzáállása, a folyamatosan romló házassága, teljes valóját annak szentelte, hogy Zsuzsika életéből a lehető legtöbbet hozza ki. És maximálisan megérdemelte azt a "kárpótlást", amit kapott.
Sok véleményt olvastam a nyersségéről, a nem irodalmi stílusáról a könyvnek. Személy szerint azt gondolom, hogy pont ez volt a lényege, hogy nem Shakespeare-i finomsággal, kifinomultsággal fogalmazott, hanem ahogy megkívánta az írás műfaja, hiszen a regény tulajdonképpen egy blognak indult csupán. És azt sem gondolnám, hogy sajnálkozást szeretett volna kicsikarni az olvasókból, vagy "reklámot" csinálni annak az otthonnak, amelyik Zsuzsit a gondjaiba vette, amikor már muszáj volt. Sőt! Sokkal inkább arra hívta fel az olvasók figyelmét, hogy nem minden otthon katasztrófa, igenis vannak szép helyek, lelkiismeretes gondozók, és nem feltétlenül a Sátán ivadéka az a szülő, aki végső esetben ilyen helyre adja be a gyerekét.
Ajánlom gyermekes szülőknek és gyermekteleneknek is, mindenkiben nyomot hagyó olvasmány szeretetről, élni akarásról, összetartásról, veszteségekről és csodákról, szomorú végekről és újrakezdésről.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése