"Tisztában vagyok vele, hogy a Facebook az élet idealizált, szerkesztett és kozmetikázott változatát kínálja, azt, amit látni szeretnénk."
A könyvet karácsonyra kaptam, alig vártam, hogy kézbe vegyem. A cím is figyelemfelkeltő, és gyakorlatilag a borító az agyadba kiabálja, hogy itt bizony nagyon komoly dolgokról lesz szó. Mondtam is magamnak, hogy ez a könyv kell, ha a fizetésem utolsó morzsáit költöm is rá. Még szerencse, hogy megkaptam karácsonyra a 100-as lista egyik választottjaként, így egy fillért sem kellett kidobnom érte az ablakon.
Louise a negyvenes évei elején járó sikeresnek mondható belső építész, aki két éve vált el középiskolás kori szerelmétől, azóta egyedül neveli kisfiát. Viszonylag szürke életet él, nincsenek igazán baráti kapcsolatai, gyakorlatilag a közösségi médiából tud a legtöbb emberről a környezetében. Mondhatjuk, hogy átlagos életet él, egészen addig a napig, amíg 25 éve halott egykori osztálytársa, Maria ismerősnek jelöli a Facebookon, ezzel egyidőben egy küszöbön álló osztálytalálkozóról is tudomást szerez. A nőn pillanatok alatt eluralkodik a félelem, meggyőződése, hogy megfigyelik, követik, még az otthonába is bejut egy titokzatos valaki, miközben őt folyamatosan az igazán soha nem nyugvó bűntudat kínozza Maria szörnyű halála miatt.
Igyekszik kapcsolatba kerülni egykori barátnőjével, Sophie-val, akit kénytelen beavatni a rejtélyes profil megjelenésébe, volt férje előtt sem tudja sokáig titkolni, hogy valami nincs rendben. Az események hurka egyre inkább Louise köré szorul, ahogy közeledik a találkozó napja. A találkozóé, amelyik egy újabb áldozatot követel, akárcsak az a 25 évvel ezelőtti bál..
Ha most abbahagynám az írást, az olvasó azon méltatlankodhatna, hogy mi a fenéért húzok én le egy ilyen fene izgalmas könyvet. Megmondom:
1. A cselekmény iszonyatosan lassan csordogál, oldalakon keresztül gyakorlatilag az égvilágon semmi nem történik, csak amolyan belső monológokat - ezeket ráadásul két különböző idősíkban -, hosszas leírásokat olvashatunk. Ennél kb. csak az volt unalmasabb, amikor Az aranyemberben 50 oldalon keresztül a Vaskapu leírása volt terítéken. Konkrétan néha elaludtam olvasás közben.
2. Tulajdonképpen egyetlen szereplő sincs, akivel szimpatizálni lehetne. Nem találni egyetlen olyan momentumot sem, amiért azt mondhatnám, hogy hajrá x-nek, vagy y így járt, csórikám. Totálisan érdektelenek a szereplők, egy közepes minőségű szappanoperához tudnám hasonlítani pl. a főszereplő fájdalmas nyűglődését. A többiek szinte kellékek, oldal kitöltők.
3. Minden, amitől számomra jó lesz egy pszicho-thriller, hiányzik ebből a könyvből. A Démoni suttogásban voltak momentumok, amik után este konkrétan nem tudtam aludni, mert azon kattogtam. A koporsótáncosban az utolsó pár oldalig meg voltam róla győződve, hogy de okos vagyok, kitaláltam ki a gyilkos, miközben lerágtam talán még a lábujjkörmeimet is. Erre a szerző mondhatni képen röhögött, hogy sikeresen az orromnál fogva vezetett végig. Az Ismerősnek jelöltben nem volt sem félelemkeltés, sem sötét hangulat, sem agyalás, semmi. Maximum ásítozás 20 oldal között.
4. A gyilkos kilétét illetően is túl hamar bezárult a kör. Ennél még egy Columbo-rész is izgalmasabb, pedig abban már az ötödik percben látod, hogy ki a gyilkos. De annak legalább az ad izgalomfaktort, ahogy a hadnagy rájön erre, és becsalogatja a tettest a málnásba. De ebben a könyvben tényleg még ez sincs. Sokkal inkább olyan "dobjunk be valakit gyorsan gyilkosnak, mert elfogytak a potenciálisan gyanúsítható szereplők."
Nem is ragoznám én ezt tovább. Ha a műfaj rajongója vagy, olvass inkább Jeffrey Deavert, ezerszer több élményt kapsz bármelyik könyvétől. Ezt még a könyvtárból se cipeld haza, ha jót akarsz magadnak.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése