Laura Marshall - Ismerősnek jelölt

"Tisztában vagyok vele, hogy a Facebook az élet idealizált, szerkesztett és kozmetikázott változatát kínálja, azt, amit látni szeretnénk."

A könyvet karácsonyra kaptam, alig vártam, hogy kézbe vegyem. A cím is figyelemfelkeltő, és gyakorlatilag a borító az agyadba kiabálja, hogy itt bizony nagyon komoly dolgokról lesz szó. Mondtam is magamnak, hogy ez a könyv kell, ha a fizetésem utolsó morzsáit költöm is rá. Még szerencse, hogy megkaptam karácsonyra a 100-as lista egyik választottjaként, így egy fillért sem kellett kidobnom érte az ablakon.

Louise a negyvenes évei elején járó sikeresnek mondható belső építész, aki két éve vált el középiskolás kori szerelmétől, azóta egyedül neveli kisfiát. Viszonylag szürke életet él, nincsenek igazán baráti kapcsolatai, gyakorlatilag a közösségi médiából tud a legtöbb emberről a környezetében. Mondhatjuk, hogy átlagos életet él, egészen addig a napig, amíg 25 éve halott egykori osztálytársa, Maria ismerősnek jelöli a Facebookon, ezzel egyidőben egy küszöbön álló osztálytalálkozóról is tudomást szerez. A nőn pillanatok alatt eluralkodik a félelem, meggyőződése, hogy megfigyelik, követik, még az otthonába is bejut egy titokzatos valaki, miközben őt folyamatosan az igazán soha nem nyugvó bűntudat kínozza Maria szörnyű halála miatt. 
Igyekszik kapcsolatba kerülni egykori barátnőjével, Sophie-val, akit kénytelen beavatni a rejtélyes profil megjelenésébe, volt férje előtt sem tudja sokáig titkolni, hogy valami nincs rendben. Az események hurka egyre inkább Louise köré szorul, ahogy közeledik a találkozó napja. A találkozóé, amelyik egy újabb áldozatot követel, akárcsak az a 25 évvel ezelőtti bál..

Ha most abbahagynám az írást, az olvasó azon méltatlankodhatna, hogy mi a fenéért húzok én le egy ilyen fene izgalmas könyvet. Megmondom:

1. A cselekmény iszonyatosan lassan csordogál, oldalakon keresztül gyakorlatilag az égvilágon semmi nem történik, csak amolyan belső monológokat - ezeket ráadásul két különböző idősíkban -, hosszas leírásokat olvashatunk. Ennél kb. csak az volt unalmasabb, amikor Az aranyemberben 50 oldalon keresztül a Vaskapu leírása volt terítéken. Konkrétan néha elaludtam olvasás közben.

2. Tulajdonképpen egyetlen szereplő sincs, akivel szimpatizálni lehetne. Nem találni egyetlen olyan momentumot sem, amiért azt mondhatnám, hogy hajrá x-nek, vagy y így járt, csórikám. Totálisan érdektelenek a szereplők, egy közepes minőségű szappanoperához tudnám hasonlítani pl. a főszereplő fájdalmas nyűglődését. A többiek szinte kellékek, oldal kitöltők.

3. Minden, amitől számomra jó lesz egy pszicho-thriller, hiányzik ebből a könyvből. A Démoni suttogásban voltak momentumok, amik után este konkrétan nem tudtam aludni, mert azon kattogtam. A koporsótáncosban az utolsó pár oldalig meg voltam róla győződve, hogy de okos vagyok, kitaláltam ki a gyilkos, miközben lerágtam talán még a lábujjkörmeimet is. Erre a szerző mondhatni képen röhögött, hogy sikeresen az orromnál fogva vezetett végig. Az Ismerősnek jelöltben nem volt sem félelemkeltés, sem sötét hangulat, sem agyalás, semmi. Maximum ásítozás 20 oldal között.

4. A gyilkos kilétét illetően is túl hamar bezárult a kör. Ennél még egy Columbo-rész is izgalmasabb, pedig abban már az ötödik percben látod, hogy ki a gyilkos. De annak legalább az ad izgalomfaktort, ahogy a hadnagy rájön erre, és becsalogatja a tettest a málnásba. De ebben a könyvben tényleg még ez sincs. Sokkal inkább olyan "dobjunk be valakit gyorsan gyilkosnak, mert elfogytak a potenciálisan gyanúsítható szereplők."

Nem is ragoznám én ezt tovább. Ha a műfaj rajongója vagy, olvass inkább Jeffrey Deavert, ezerszer több élményt kapsz bármelyik könyvétől. Ezt még a könyvtárból se cipeld haza, ha jót akarsz magadnak.



 

Domenico Starnone - Hurok

"Az összeomlás letűnt korok és kultúrák szülte szavai ne kerüljenek elő hirtelen, csak úgy."

A tavalyi évben láttam Áginál ezt a könyvet, ő ajánlotta megjelenése után sokunk figyelmébe. Nagyon tetszett a borító és cím, bár el sem tudtam képzelni a fülszöveg alapján, hol lesz itt kapcsolódási pont. De most, hogy elolvastam a könyvet, a címválasztás és a borító kőkeményen 10 pont, még ha maga a történet csak 4 csillagot kapott is tőlem a naplóban.

Történetünk főszereplői a kétgyermekes házaspár, Aldo és Vanda, akik már lassan öt évtizede élnek házasságban, éppen egy egyhetes kiruccanásból érkeznek haza. Az idilli képben azonban van egy kis szépséghiba:ez már egy újrakezdett házasság. A férj a harmincas évei közepén elhagyta a családot egy másik nőért. Egy nőért, aki iránt talán életében először szerelmet érez, amit nem is felejt el többé. Egy olyan kapcsolatért, amit nem egyfajta KELL, vagy EZ A HELYES érzés irányít. És ami egy életre nyomot hagy négyük kapcsolatában.

A könyv három nagy szerkezeti egységből áll. Az elsőben egy kicsit a jelenben vagyunk, megismerjük a házaspárt, akik a nyaralásból a feldúlt lakásukba érkeznek haza, gondolván, hogy betörés áldozatai lettek. És egyszerre térünk vissza a múltba is, elolvashatjuk Vanda kétségbeesett, haraggal - és megkockáztatom önsajnálattal - teli leveleit, amiket hűtlen férjéhez ír, aki elhagyta, összetörte legfőképpen őt, és csak másodsorban a gyerekeket. Eleinte még állatira együttéreztem az asszonnyal, engem is törtek már össze egy szebbért-jobbért-okosabbért. De ahogy egyre süllyedtek ezek a levelek az önsajnálatba, a milyen szar rossz nekem irányába, amikor a gyerekekkel való kapcsolat kivesézése is sokkal inkább érződött bűntudat kicsikarásának, mint ténylegesen a miatti aggódásnak, hogy élik meg ezt az egészet a gyerekek..akkor egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani Vandát! Egy önző dög, aki a saját gyengeségével, a saját érzelmi manipulációival tartott sakkban mindenkit, Aldót, a gyerekeit - lásd. "Én azért verem a fogamhoz a garast, hogy nektek jó legyen, mekkora áldozatot hozok értetek" -, én ezt undorító dolognak tartom.

A könyv második, hangsúlyosabb részében Aldo szemén keresztül látunk rá az eseményekre. Ugyan még csak a harmincas évei közepén jár, de már belesavanyodott az életébe, a házasságába, a Vandával való "pocsolyameleg" házasságába, a gyerekeivel szemben sem érzi azt az igazi szülő-gyermek kapcsolatot, kitörni vágyik. Így jöhet a képbe a szerető, akinek megjelenése után gyakorlatilag minden másodlagossá válik. És ez az pont, amitől ő sem kevésbé elítélhető szereplő a számomra, mint az asszony. Nem vagyok boldog a házasságomban, új életet akarok kezdeni. Oké, tedd azt! De! Az, hogy gyakorlatilag a gyerekeivel való kapcsolatáért sem különösebben törte magát, részemről nem bocsánatos bűn. Mint szerető apa abszolút megbukott a szememben. És ezen keresztül szinte már nevetségesen értelmetlen volt, hogy miért is kezdődött újra ez a totálisan zsákutca házasság..

A harmadik rész pedig a már felnőtt gyerekeké, akik csendben végigélték ezt az egészet. Látták a már romokban heverő házasságot, az anyjuk reakcióit a szétváláskor, hogy hogyan változtatta meg az apjukat az új kapcsolat. Az egymáshoz fűződő viszonyukról gyerekként szinte semmit nem tudunk meg. Csak abban lehetünk biztosak, hogy össze nem kovácsolta őket ez a családi herce-hurca, hiszen már felnőttként szó szerint az egymással való találkozást is igyekeznek kikerülni. És azt látjuk a maga nyers valóságában, hogy az érzelmi életükre milyen hatással lett ez az egész. Sandronak több anyától vannak gyermekei, ha a nősülés olimpiai sportág lehetne, biztosan senki nem üthetné ki a nyeregből. Anna pedig képtelen egyetlen férfi mellett is hosszabb távon boldogan élni. Mégis ők ketten látják át a leginkább, hogy ezt a hurkot erőnk szakadtáig húzkodni mennyire felesleges (volt)..

Nem vagyok jó véleménnyel a könyvről, rossz érzéseket hagyott bennem, valami üresség félét. És az ilyen élményeket nem szeretem.

Zadie Smith - NW

"Nem tudom, hogy mit akarok, amíg nem akarom"

Évek óta terveztem, hogy olvasni fogok Zadie Smith-től, de hosszú időbe telt, amíg a megvalósításig sikerült jutnom. Még valamikor a 2000-es évek közepén láttam a Cukorfalat című filmet. Abban említi meg a női főszereplő -Ellen Page szerintem zseniális alakítása volt! - az írónőt. Kíváncsi voltam, milyen írásai lehetnek annak a nőnek, akit egy ilyen pszichopata tinilány előszeretettel olvas. Így került hát a kezembe legelőször az NW.

NW London északi-nyugati része, egyfajta gettó, ahol négy fiatal életét követhetjük nyomon: Leah, Keisha és Felix. Van egy ötödik szereplőnk is, Nathan, bár számomra az ő szerepe a legkevésbé hangsúlyos. Mindannyiukban közös, hogy itt élnek, fiatalok, a harmincas éveikben járnak, és mindnek vannak dédelgetett álmai. Kinek földhözragadtabbak, kinek merészebbek, kinek egyszerűbbek. Egy igazi urbanista regénybe csöppenünk, a külvárosi élet, az abban, a peremen élő, és a "belvárosi" társadalom hiteles, húsba vágó korrajza elevenedik meg előttünk.

Leah Han­well ír származású, az egyetemen filozófiát tanul, majd egy alacsony fizetést adó, jótékonysági munkát végez, felesége lesz egy frankofón színesbőrű férfinak, és felnőttként is közel lakik a házhoz, ahol felnőtt. Keisha Blake, aki egyetemi évei alatt Natalie-ra változtatja nevét, színesbőrű nő, aki keményen dolgozik, hogy előrehaladjon karrierjében, jogi diplomát szerez, majd ügyvédként praktizál. Ő egy gazdag férfi felesége lesz, aki olasz anya és színesbőrű angol apa gyermeke, és bár fel­nőttként is Északnyugat-Londonban lakik, de a kerület szegény részét messzire el­kerüli. Leah és Natalie barátsága áll a regény középpontjában, kettejük történeté­ről tudunk meg a legtöbbet. Felix Cooper színesbőrű férfi, akinek korábbi életét a drog, az alkohol, a kétes ügyletek és különös kapcsolatok határozták meg, ám úgy döntött, hogy új életet kezd, amelyben Grace (nevének jelentése: kegyelem) nevű barátnője van segítségére. Nathan gyermekkorában egy osz­tályba járt Keishával és Leah-val, most drogozik, lányokat futtat és metróbérleteket árul.

Minden rész más stílusban íródott és más főszereplő életét mutatja be – ez is ar­ról árulkodik, hogy bár összeköti őket a hely, ahonnan származnak, különböző életet élnek. A két látogatás című rész zárja keretbe a regényt, amely ugyanott végződik, ahol elkezdődött: Leah a függőágyban fekszik a kertjében, forróság van, mozdulatlanságából egy látogató billenti ki. Shar azt állítja, hogy az édesanyja szívrohammal kórházba került, de nincs pénze taxira, hogy utána menjen. Leah készségesen beengedi, taxit hív és pénzt ad neki, amelyet a nő ígérete szerint majd visszaad. A vissza nem adott tartozás és a nő nai­vitása visszatérő téma a regényben, és összeköti a négy különböző kisebb történetet. Leah mindig az állandóságot keresi, férje a mozgást, a változást.

Keisha, akiből Natalie lesz, egy egyetemet végzett, tipikus harmincas nő, aki a család mellett egyensúlyozik a karrier mezején, de a siker, a pénz sem teszi őt boldoggá, hiába jut ki az NW-ből, mégis sokszor hazamenekül a biztonságot jelentő egykori otthonba. Látszólag ő az, akinek a legjobban sikerül az élet, ugyanakkor nincsenek előtte távlatok, a belvárosi élet már semmivel nem jelent neki többet, mint a gettóélet.

Felix volt nekem a leghangsúlyosabb, legmaradandóbb szereplő a könyvben. Új életet akar kezdeni, ezért elhagyja a gettót, a mozgása szerint, postai kódszámokkal szeparálódnak el az ő fejezetei a többiekétől. Ő az a karakter, akinek úgy igazán nagyon lehet szurkolni, hogy összejöjjön neki. És hiába tudni már gyakorlatilag az elején, hogy mi lesz vele, engem nagyon lesújtott.

Magát a könyvet az elején rettenetesen untam és utáltam, kb. harminc oldal után el akartam dobni a fenébe, "Mi a büdös rossebb ez a szar??!!"-felkiáltással, de mégis azt éreztem, hogy esélyt kell adnom neki, hogy csak át kell lendülnöm azon a bizonyos holtponton. És ezerszeresen is megérte a kezdeti kínlódást! Sem szerkezetileg, sem nyelvezetileg nem egy szokványos könyv ez. Nehéz elkapni az ízét, de ha egyszer sikerült, akkor nem ereszt el egykönnyen. Olyan problémákat feszeget, amelyek függetlenek a földrajzi helytől, az anyagi helyzettől, gyakorlatilag napjainkban bárhol aktuálisak lehetnek. Miközben kísérjük ezeket a fiatalokat a saját útjuk megtalálásában, talán a saját álmainkat is újraéljük. És tanulunk valami nagyon fontosat:hitet, soha fel nem adást, hogy soha ne akarjunk a körülményeink áldozatai lenni, legalább keressük a kiutat, akármilyen nehéz is.

Náray Tamás - Zarah

"A múlt csak azoknak fontosabb mindennél, akik már nem számolnak a jövőjükkel."

Nem tudtam sokáig várni Az utolsó reggel Párizsban után, mindenképpen szerettem volna mielőbb folytatni a Náray-sorozatot. A Zarah az utolsó januári olvasmányom volt.

Teljesen más hangulatú regény, mint a korábbi. Ez egy igazi "mese" a történelem, a háború, a veszteségek, szerelmek árnyékában. Egy nagyívű családregény első kötete, mely a 30-as évek Németországában kezdődik, és egészen 2014-ig repít minket Izraelbe, ahol Zarah már a 80. évén túl meséli el élete történetét egy számunkra egészen a végéig ismeretlen fiatal nőnek. Alig néhány esztendősen már át kell élnie a veszteséget, amit egyetlen gyermeknek sem lenne szabad, a háború borzalmai megtépázzák ártatlan gyermeki lelkét, de ugyanakkor korán szívóssá, igazi harcossá teszik, aki a legnagyobb tragédiát is képes túlélni. Hosszú megpróbáltatások után szerelmes fiatal nőként látszólag véget érnek a traumák, hogy aztán teljesen váratlanul újra és újra megismétlődjenek.

De Zarah-t semmi sem képes megtörni, igazi matrónájává, összetartó kohéziós erőjévé válik megmaradt családjának, valahányszor bezárul előtte egy ajtó, bemászik egy ablakon. A történelem hősi nőalakjait juttatja eszembe, akik önmagukat soha nem kímélve, bárkivel síkra szálltak a céljaikért, a hitükért, vagy akár a szeretteikért. Egy nagyon sokszínű karakterré növi ki magát, ahogy előre halad a cselekmény, akit sokszor sajnál az ember, felnézhet rá, de akár gyűlölhet is. Több olyan véleményt olvastam, hogy nem a legtalálóbb a címadás, mivel nem lineáris főszereplő a történetben, egy darabig sokkal inkább előtérbe kerül a lánya, mint ő maga, gyakorlatilag csak néha felbukkanó mellékszereplővé esik vissza. Viszont mindaz, amin keresztülment, amilyen emberré vált, az a szellemiség, ahogyan felnőtt nőként, anyaként és feleségként élt, az egész regényre kihatással van. 

Bevallom, nekem mégsem ő volt a kedvencem, a lányával, Jozefával tudtam a leginkább azonosulni, az ő sorsának alakulása hagyott bennem igazán mély nyomot, mert sok bennünk a közös. Ő az a karakter, aki leginkább olyan a szívére hallgatós típus, mint én. Akkor is, ha tudja, hogy nem helyes, ha tudja, hogy csak ő jöhet ki belőle rosszul. Igazán sajnálom, hogy végül úgy alakultak volna a dolgai, ahogy, lehetett volna egy picit többet, egy igazi pálfordulást kihozni a karakterből.
 
Annak ellenére, hogy a majdnem 800 oldalas könyv cca. másfél nap volt, mégsem volt olyan lebilincselő élmény mint az első Náray-regényem. Az a szépség, lelki finomság, ahogyan ír, az továbbra is nagyon markáns pozitívuma a regényeinek. Viszont itt már szembetűnőbb volt néhány számomra zavaró tényező. Egyrészt sokkal terjengősebb lett és aránytalanabb, ezért bevallom, volt pár oldal, amin csak átfutott a szemem. Másrészt néhol kicsit összekapkodottnak éreztem, mert próbált egy kicsit minden műfajból meríteni, és annak sem voltak mindig eltalálva az arányai. A vége pedig kifejezetten csalódás volt, de gondolom azért volt ez így kitalálva, hiszen folytatása is készült a könyvnek, Zarah öröksége címmel.

Mindent összevetve azonban azt mondhatom, hogy olvasmányos elegye lett a száraz történelemnek, drámának, romantikának, kalandnak. Akinek tetszett Az utolsó reggel Párizsban, azoknak kifejezetten ajánlom. És azoknak is, akiknek nem nyerte el a tetszését, mert ez már egy teljesen más írás.
 
Hamarosan a második kötet következik. A szerző pedig a közelmúltban bejelentette, hogy a harmadik részen dolgozik, melynek Zarah álma lesz a címe, és várhatóan 2019 őszén kerül majd a boltokba.

Péterfy-Novák Éva - Egyasszony

"Mert az élet ízét csak a bolondok ismerik"

Két - még januári - olvasmányommal elmaradtam, az egyik az Egyasszony című regény, aminek az olvasását nagyon sokáig halogattam. És talán erről a könyvről a legnehezebb írnom, mert több szempontból ez nem egy szokásos mesevilág. A szerző saját életének legnehezebb szakaszába enged betekintést, erről kendőzetlen, torokszorító őszinteséggel ír. A saját fájdalmát teríti az olvasó elé, miközben a regény végén kiderül, kitárulkozása nemes célt is szolgál.

Éva fiatal házasként egy koraszülött és emiatt egy életre fogyatékos kislánynak adott életet, akinek nem jósoltak az orvosok hosszú életet. Zsuzsi azonban szívós volt, mintha bizonyítani akarna a szüleinek, a világnak, hogy több van benne, mint ami elsőre látszik. Jóval tovább élt, mint azt remélni lehetett, de ahogy az ő állapota romlani kezdett, szépen lassan minden más is összeomlani látszott. Az anya gyakorlatilag egyedül él egy cseppet sem idilli házasságban, amit még a gyermekért folytatott harc sem képes megváltoztatni, talán még tovább ront is rajta. És amikor a tragédia után új remény látszik felcsillanni, akkor dől romba igazán minden...

Ahogy végigkísérhetjük Zsuzsika néhány évét a teljes leépülésig, úgy élhetjük egyben végig Éva életét is, aki a kezdeti szerelem után magányos, boldogtalan, a férje - saját nyomorúságát beárnyékolandó - többször is bántalmazza. De mégsem adja fel, élteti a kislány életéért folyó harc, annak a nem titkolt vágya, hogy lesz majd jobb. És valóban, akkor fordul minden jobbra, amikor már minden elveszettnek látszik. Éva új esélyt kap a veszteségek után egy boldogabb, jobb élet felé.

Nagyon nehéz kívül maradni egy ilyen történeten. Óhatatlanul is van véleményed, benned marad, hogy te okosabban, jobban csináltad volna, miközben nincs igazán jogod pálcát törni. Nekem is kialakult egy képem, mit tettem volna az ő helyében, de valójában magam sem tudom. Vállalni egy beteg gyerek nevelésének velejáróit nagyon nehéz dolog. És valljuk be, sokan nem is teszik meg. Mert felőröli az embert magát, a házasságot, az egész életet ennek a szolgálatnak alakítja át. Én komolyan tisztelem Évát azért, hogy ezt szemrebbenés nélkül a vállára vette, hogy nem érdekelte az emberek hozzáállása, a folyamatosan romló házassága, teljes valóját annak szentelte, hogy Zsuzsika életéből a lehető legtöbbet hozza ki. És maximálisan megérdemelte azt a "kárpótlást", amit kapott.

Sok véleményt olvastam a nyersségéről, a nem irodalmi stílusáról a könyvnek. Személy szerint azt gondolom, hogy pont ez volt a lényege, hogy nem Shakespeare-i finomsággal, kifinomultsággal fogalmazott, hanem ahogy megkívánta az írás műfaja, hiszen a regény tulajdonképpen egy blognak indult csupán. És azt sem gondolnám, hogy sajnálkozást szeretett volna kicsikarni az olvasókból, vagy "reklámot" csinálni annak az otthonnak, amelyik Zsuzsit a gondjaiba vette, amikor már muszáj volt. Sőt! Sokkal inkább arra hívta fel az olvasók figyelmét, hogy nem minden otthon katasztrófa, igenis vannak szép helyek, lelkiismeretes gondozók, és nem feltétlenül a Sátán ivadéka az a szülő, aki végső esetben ilyen helyre adja be a gyerekét. 

Ajánlom gyermekes szülőknek és gyermekteleneknek is, mindenkiben nyomot hagyó olvasmány szeretetről, élni akarásról, összetartásról, veszteségekről és csodákról, szomorú végekről és újrakezdésről.