A történet látszólag egy hétköznapi szerelmi háromszöget jár körbe: a főszereplő, Jáárá fiatal, házas asszony. Nincs rossz élete, szerető, gondoskodó férje van, a jóindulatú Joni személyében. De valahogy ez mégis kevés arra, hogy egy életet leéljen boldogan mellette. Így jön a képbe a már nem éppen fiatal és nem mellesleg nős, titokzatos családi barát, Árié. Kettejük között egy - szerintem eleve halálra ítélt - szexuális viszony bontakozik ki. Amolyan "ilyen is lehetett volna A szürke ötven árnyalata, ha nem egy ötödikes színvonalán van megírva"-féle. Ez a viszony látszólag valamiféle felszabadulást hoz Jáárának, de mégsem. Hiszen semmi sem biztos benne, semmi sem állandó benne, több benne a lemondás, a fájdalom mint az öröm. De szabadulni mégsem lehet belőle. Megérne egy külön pszichológiai értekezést, hogy miért jó egy nőnek olyan kapcsolatban lennie, ami kevésbé teszi boldoggá, mint a házassága. Aminek megvan a maga izgalma, hiszen Árié a szexualitás olyan mélységeibe vezeti be őt, amiket korábban elképzelni sem tudott. Tény az, hogy kirángatja őt a komfortzónájából, a saját maga által középszerűnek ítélt életéből, de mégis kevesebbet ad neki, mint amennyit elvesz belőle.
Árié pedig, amellett, hogy új és izgalmas, megtestesíti azt a szeretői létformát, amit igazából Jáárá sem akar élni: titkok, ostoba hazugságok, a lelkiismeret-fordulás a szegény, jó Joni miatt. És egy lappangó családi titok, aminek árnyéka az egész kapcsolatnak keserű szájízt ad, ha a többi körülmény kevés lenne. Árié sokat megélt, tapasztalt férfi, aki maga sem tudja mi újat kaphat ettől a helyzettől, ezzel is folyamatos bizonytalanságban tartja Jáárát, hogy merre is akar tartani. Ugyanakkor a férfi esetében sem egyértelmű, hogy mit is akar ettől a lánytól igazából. Ezek az apróságok teszik a regényt igazán életszagúvá, hiszen mindannyian éltünk már át olyan helyzetet, amikor biztosak voltunk benne, hogy amit teszünk, az tök jó nekünk, de a lelkünk mélyén tudtuk, hogy mégse.
Egy ilyen szituációban az olvasó talán a szereplőknél is jobban várja, hogy eljön majd az a momentum, ami mindent és mindenkit feloldoz, élhetővé teszi azt a fullasztó közeget, amit az egész regény áraszt magából. Ez pedig nem lehet más, csak a családi titok megfejtése...
Nagyon sok szépsége van ennek a könyvnek. Egyrészt egy másik, számomra jól ismert kultúra. Másrészt a sodró nyelvezet. A héber nem egy barokk körmondatokra alkalmas nyelv. Mégis a legegyszerűbb szavak, mondatok is rengeteg nyelvi, lelki finomságot hordoznak. Erről határozottan azt gondolom, hogy a héber irodalom sajátja. Nagyon tetszett, hogy amolyan "turmixregény":mintha egy tucat más szerző - pl. Ámosz Oz, Márquez, Bartis Attila, Zafón - stílusából, gondolataiból merítkezne, ezt gyúrta volna egy egésszé. Tetszett, hogy szókimondó, erősen profán egy olyan közegben, ahol a vallás több ezer éves múltban gyökerezik.
Olvasmányos, tanulságos regény, nem nehéz "együtt élni" vele. Nekem mégis ürességet hagyott a lelkemben, ezért sajnos nem lett a kedvencem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése