Sarah Winman - Bádogmeber

Kicsit félve vágtam bele, mert eddig nem tudtam végezni a közös könyvekkel, ráadásul elég vegyes véleményeket olvastam róla a csoportban, kíváncsian vártam, hogy ebből mi lesz. Szintén Libri akciós vétel volt, őszintén szólva, eszembe sem jutott volna megvenni, ha Ági nem ezt választja a havi kibeszélős könyvnek.  Nem a témája miatt, sosem volt bajom az LMBTQ/homoszexualitás/biszexualitás és társai témájú könyvekkel, egyszerűen attól tartottam, hogy valami habos-babos-tragikus szerelmi történetet kapok. És mekkora hibát követtem volna el..

Valóban egy kissé tragikus szerelmi történet ez. De abból az igazán szép fajtából, ami megmelengeti az ember szívét-lelkét - feltéve, ha nem homofób, vagy egyszerűen csak eltekint attól, hogy kik között születik meg a szerelem, és az miféle -. Egy édes-bús, meg nem nevezett szerelem története ez, ami három embert köt össze, lélekben elszakíthatatlan szálakkal: Ellist, aki gyermekként ismeri meg Michaelt és Annie-t, aki Ellis felesége lesz, de Mikey-hoz is legalább olyan szoros kapocs fűzi, mint a férjéhez. És bár a történetben hárman vannak, mégis a két férfi jut hangsúlyosabb szerephez, Annie számomra olyan közöttük, mint egy híd, ami csak megerősíti a kapcsot közöttük.

Az események 1950-ben veszik kezdetüket, amikor Ellis anyja még csak várandós a fiával, és egy tombolán a Napraforgók című festmény egy reprodukcióját választja nyereménytárgyként. Egy gyönyörű festményt, ami jelképe lesz házassága kudarcának, ugyanakkor a fiával való szoros kapcsolatának is - maga is művésznek szánja Ellist, akit azonban a kemény kézhez szokott bokszoló apa autógyári munkásnak akar küldeni, a 18 éves korig tartó, hasztalan tanulás helyett -. A kép ugyanúgy vet árnyékot apa és fiú kapcsolatára, ahogy a házastársak kapcsolatára is. És hiába tesznek egymás felé gesztusokat évekkel később, a festmény körüli ki nem mondott szavak, elfojtott érzések mindig felszínre törnek.

Talán a közös sors a legerősebb kapocs Ellis és Michael életében, ami kamaszként kezdetben csak barátságot, majd szinte minden átmenet nélkül egy sokkal mélyebb kapcsolatot szül a két fiú között. És bár ez a szerelem testi mivoltában csak ritkán teljesedik be, mégis azt gondolom, lelki szinten sokkal többet, sokkal tartósabbat ad mindkettőjüknek a testi megvalósulásnál. Elég csak arra gondolni, hogy Annie soha nem akadály közöttük, sokkal inkább a szerves részük. Az övék és a szerelmüké. A házasság és Michael kapcsolata G-vel csak erősebbé, mondhatni magasztosabbá teszi a kettőjük közti köteléket. A fizikai megtestesülést nem féltékenység, vagy összeférhetetlenség szakítja el - ahogy az a szerelmi háromszögekben általában lenni szokott -, hanem egy véletlen és egy - a homoszexuális kapcsolatokban mondhatni - elkerülhetetlen tragédia.

Ezt a csodás történetet nagyrészt Ellis emlékeiből ismerjük meg, akit szinte ezek az emlékek tartanak életben nap nap után, mint egy úszásra képtelen embert, aki csak annyira jut a vízben kalimpálással, hogy éppen a felszínen marad a feje. Csendes, visszahúzódó, igazi művészlélek, akihez annak ellenére van ösztönös bizodalma az embereknek, hogy nem egy társasági ember. A veszteségei fájdalmát sem úgy éli meg, mint általában a gyászolók, hogy hibáztat, tagad, csak az emlékeibe kapaszkodik, amitől a világa nagyon is hús-vér volt Michaelöstől, Annie-stől, anyástól, apástól, minden mozzanata élő volt és  igazi.

Michael gondolatait, érzéseit amolyan belső monológokként, vagy naplóbejegyzésekként a könyv utolsó részeiben tárja elénk a szerző. Egy végtelenül szerethető, esendő ember képe rajzolódik ki az olvasó előtt, aki élt, szeretett, és nem volt még itt sz ideje. Nekem sokkal inkább belopta magát a szívembe mint Ellis, mert emlékeztetett egy hozzám nagyon közel álló személyre, aki egész életében reményteli volt, nem fertőzte meg a lelkét sem társadalmi kirekesztés, sem emberi gonoszság. Michael számomra az ártatlan, tiszta lélek megtestesítője lett, amolyan Szabó Lőrinc után szabadon "semmiért egészen" karakter, akit nagyon a szívembe zártam.

Ha megfog a téma, nem nehéz olvasni, nem csupán azért, mert aránylag rövid. Az író nagyon szépen, szinte az olvasót kézen fogva mesél, nagyon is mély gondolatokat tálal egyszerű köntösben, úgy, ahogy egy kávé vagy egy sör mellett beszélgetne az ember egy rég nem látott barátjával. Személy szerint engem az időben ugrálás sem zavart.
Nagyon szeretném egyszer filmen látni ezt a történetet, az anya szerepében Julianne Moore-ral - Dora karaktere végig Az órák 50-es évekbeli családanyáját juttatja eszembe, akit a színésznő játéka csontig hatolóan egy életre az emlékeimbe vésett -. Ha ezt nem is láthatom viszont, a könyvet biztos, hogy többször is el fogom olvasni, és elfelejteni sem fogom egyhamar.