Dr. Nyiszli Milkós - Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban

Évek óta halogattam már ezt a könyvet. Anélkül is tudható volt mi vár rám, hogy akár csak belenéztem volna, hiszen a címből is tudható, hogy ez bizony egy kőkemény holokauszt-regény. Nem "mese" mint Az auschwitzi hegedű, hanem minden szavában hús-vér, megtörtént valóság.

Mikor még csak judaista-tanonc voltam, számtalan könyvet olvastam, maga a holokauszt-irodalom államvizsga tételem is volt, mégsem tudom azt mondani, hogy edzett vagyok. A holokausztról olvasni olyan mint maga a halál:tudod, hogy megtörténik, tudod, hogy elvesztesz valakit, akit szeretsz, akkor sem lehet felkészülni rá. Történelmünknek olyan iszonyatos, az emberi mivoltunkhoz méltatlan korszaka ez, ami azt gondolom, mindenkiben hagy valami nyomot. Ha érintett, azért, ha csak olvas róla, vagy egy dokumentumfilmet néz, ahol megelevenednek a koncentrációs táborok borzalmai, akkor azért.

Dr. Nyiszli Miklós azon szerencsések egyike, akinek sikerült túlélnie a koncentrációs tábor borzalmait. Nem sokkal a felszabadulás után került a nyilvánosság elé mindaz, amit Auschwitzban átélt. Ahogyan minden "zsidórámpára" érkezőt, őt is elválasztották a családjától, ő maga pedig mivel a legnevesebb német egyetemeken tanult és kiválóan beszélte a nyelvet, gyakorlatilag Dr. Mengele jobb keze lett. Boncorvosként nem csupán a "halálangyal" kísérleteihez kellett asszisztálnia, hanem több esetben SS-kötelékbe tartozók is kerültek az asztalára. Akkoriban szinte példátlan szaktudásának köszönhetően olyan státuszba került a táborban, amely olyan ritkaságnak számított a szögesdrótok között mint a sábeszi ünnepi asztal.

Elborzasztó és sokkoló volt olvasni Josef Mengele kísérleteiről, a krematórium borzalmairól. Arról már sokat hallhattunk és olvashattunk, hogyan zajlott a megsemmisítés, milyen körülmények között tartották a foglyokat a táborokban, hogy a halál megváltás volt az embertelen élethelyzetben. De azokról sokkal ritkábban esik szó, akik emberek maradtak az embertelenségben, akik talán nem is lehet megmagyarázni, milyen csodák folytán, de túlélték ezt az emberi ésszel felfoghatatlan mértékű, féktelen gyilkolást.

Maga a regény kifejezetten "élvezetes", ha számításba vesszük, hogy nem író tollából került ki. A doktor emlékei tökéletesen lefestik a tábor mindennapjait, a kínokat, a rettegést, azt, hogy legyél bármilyen kivételes helyzetben, az életed akkor is egy hajszálon függ, minden egyes pillanatban - elég csak a Sonderesekre gondolni, akiknek pontosan kiszámítottan 4 hónap jutott az életből, mert addigra már túl sokat tudtak, és cserélődniük kellett.. -. Nagyon élethű képet fest mindarról, amiről nem szabad hallgatni, amit nem szabad hagyni a mai kor emberének (sem), hogy bármikor is megismétlődhessen.

Josef Mengele, Rudolf Höss, Otto Moll....csak néhány név azok közül, akiknek kezéhez több milliónyi ártatlan ember vére tapad. Nem kisebbítem a jelenleg zajló háborúk borzalmait, amiben ugyanúgy ártatlan emberek vesztik életüket, de azt hiszem, hogy erre az alaposan megtervezett, módszeres, és megint csak azt tudom mondani, hogy az emberi fajhoz méltatlan népirtásra nincsenek szavak. És mindez azért, mert valaki zsidónak, cigánynak, fogyatékosnak, homoszexuálisnak született... A holokauszt-tagadóktól csak annyit kérdeznék:akkor is tagadnád, ha születne a világra egy újabb őrült, aki megtenné ugyanezt veled meg a családoddal, pusztán azért, mert mondjuk nem vagytok szőkék, 175 centi magasak, és szemüveget hordtok? Akkor is tagadnád, ha így látnád a családodat?

Sokkoló, elborzasztó, lélekölő olvasmány. Olyan, amiről egy szót sem szabadna szólni, de mégis minden egyes embernek tovább kell(ene) adni, hogy ne merülhessen feledésbe, hogy ne történhessen meg újra, hogy mindenki eszébe vésse, meddig nem aljasodhat le az ember többé. Hogy mindegy, hogy feketék vagyunk, vagy fehérek, zsidók, vagy keresztények, európaiak, vagy ázsiaiak, egy dologban egyenlőek vagyunk:EMBEREK vagyunk...

Aki kíváncsi más túlélők visszaemlékezéseire, történészek által elmondottakra, azoknak ajánlom szíves figyelmébe (sajnos azóta a 3-4. rész nincs már fent, de akkor is érdemes belenézni): KL Auschwitz

Lauren Graham - Gyorsan elhadarom

"...az élet nem ilyen szájbarágós, és nem akkor kapjuk meg, amire vágyunk, amikor vágyunk rá, különben nem is élet lenne, hanem italautomata"

Nagyon szerettem ezt a mondatot, meg úgy általában az egész könyvet. A gondolat első felére kitérek később, a másodiknak nagyon prózai az indoka:megrögzött Szívek szállodája-rajongó vagyok - még mindig -. :) Bármilyen bárgyú is a magyar címe, egy nagyon klassz kis sorozat ez, nyugodt szívvel merem állítani, hogy bárkit kikapcsol, korra és nemre való tekintet nélkül. És mivel számomra Lorelai a valaha volt egyik legjobban kitalált filmes karakter, nem volt kérdés, hogy elolvasom a könyvet.

És az sem meglepő, hogy ezeket hallgattam olvasás közben :)

Végig érződik az íráson, hogy Lauren maga is imádta ezt a karaktert, eggyé vált Lorelaijal, mintha ASP kifejezetten neki, róla írta volna meg a szerepet. Végig bájos és humoros, olyan mint a sorozat első 7 évada, számtalan igazi, "lorelaios" poén tarkítja a szöveget. Pörgősek a mondatok, a történetvezetés kicsit itt-ott csapongó, de jól követhető. Jó volt olvasni egy kicsit Laurenről, hogy mit gondol az életéről, a karrierjéről, Hollywoodról, az emberekről, akik a szakmában körülveszik őt - főleg a kollégákról -. Amit a legjobban szerettem, az, hogy nem felejtette el, hogy ő is a nulláról indult, de nem szégyellte a munkát, ha az kellett az életben maradáshoz.

Imádtam azt, ahogy a szerepeiről ír, azokról az emberekről, akik a partnerei voltak, akik bármilyen formában segítették. Imádtam azt, hogy a maga szarkasztikus humorával ki mer mondani dolgokat, amiket mások nem - gondolok itt a diéta-mániára, a botoxolásra, vagy éppen arra, hogyan alakul egy színésznő karrierje a kora előrehaladtával -. Itt jegyzem meg azért nagyon halkan, hogy elnézve az arcát AYITL-ban, nem esküszöm meg rá, hogy tényleg a méltósággal öregedés híve, és nem figyelt be egy kis botox...vagy csak szerintem olyan gumiszerű? :)

A szöveg felépítettségén persze érződik, hogy nem "profi" író munkája ez az életrajz, de talán pont ettől is olyan élvezhető. És egy kicsit ez a gyengesége is:akadnak benne egy kicsit aránytalan szakaszok, amik néhány pillanatra unalmassá teszik a könyvet, de ennél nagyobb "hibát" nem tudok felhozni. Kikapcsolt és végig szórakoztatott, Lauren egy igazán őszinte, energiabomba nő, aki csordultig van élettel, szeretettel, humorral és nem utolsó sorban a munkája és a közönsége iránti alázattal.

Nagyon örülök, hogy vannak még Hollywoodban ilyen végtelenül emberi és szerethető színészek, mint Lauren, aki nem a közönség igényeihez formálja a véleményét, az érzéseit, aki nem fél kritikával illetni saját magát - ellenben lefagy, ha mások munkája felett kell ítélkeznie -. Mindenkinek szívből ajánlom ezt a könyvet, még azoknak is, akik egyébként hozzám hasonlóan nem szeretik az életrajzokat. A rajongóknak pedig abszolút nem fog csalódást okozni, mivel a sorozatról is nagyon sok szó esik benne, Lauren életéből láthatunk olyan fotókat, amiket máshol eddig nem. Igazi felüdülés, amíg ki nem derül, lesz-e folytatás az utolsó négy szó után.. :)

Sarah Winman - Bádogmeber

Kicsit félve vágtam bele, mert eddig nem tudtam végezni a közös könyvekkel, ráadásul elég vegyes véleményeket olvastam róla a csoportban, kíváncsian vártam, hogy ebből mi lesz. Szintén Libri akciós vétel volt, őszintén szólva, eszembe sem jutott volna megvenni, ha Ági nem ezt választja a havi kibeszélős könyvnek.  Nem a témája miatt, sosem volt bajom az LMBTQ/homoszexualitás/biszexualitás és társai témájú könyvekkel, egyszerűen attól tartottam, hogy valami habos-babos-tragikus szerelmi történetet kapok. És mekkora hibát követtem volna el..

Valóban egy kissé tragikus szerelmi történet ez. De abból az igazán szép fajtából, ami megmelengeti az ember szívét-lelkét - feltéve, ha nem homofób, vagy egyszerűen csak eltekint attól, hogy kik között születik meg a szerelem, és az miféle -. Egy édes-bús, meg nem nevezett szerelem története ez, ami három embert köt össze, lélekben elszakíthatatlan szálakkal: Ellist, aki gyermekként ismeri meg Michaelt és Annie-t, aki Ellis felesége lesz, de Mikey-hoz is legalább olyan szoros kapocs fűzi, mint a férjéhez. És bár a történetben hárman vannak, mégis a két férfi jut hangsúlyosabb szerephez, Annie számomra olyan közöttük, mint egy híd, ami csak megerősíti a kapcsot közöttük.

Az események 1950-ben veszik kezdetüket, amikor Ellis anyja még csak várandós a fiával, és egy tombolán a Napraforgók című festmény egy reprodukcióját választja nyereménytárgyként. Egy gyönyörű festményt, ami jelképe lesz házassága kudarcának, ugyanakkor a fiával való szoros kapcsolatának is - maga is művésznek szánja Ellist, akit azonban a kemény kézhez szokott bokszoló apa autógyári munkásnak akar küldeni, a 18 éves korig tartó, hasztalan tanulás helyett -. A kép ugyanúgy vet árnyékot apa és fiú kapcsolatára, ahogy a házastársak kapcsolatára is. És hiába tesznek egymás felé gesztusokat évekkel később, a festmény körüli ki nem mondott szavak, elfojtott érzések mindig felszínre törnek.

Talán a közös sors a legerősebb kapocs Ellis és Michael életében, ami kamaszként kezdetben csak barátságot, majd szinte minden átmenet nélkül egy sokkal mélyebb kapcsolatot szül a két fiú között. És bár ez a szerelem testi mivoltában csak ritkán teljesedik be, mégis azt gondolom, lelki szinten sokkal többet, sokkal tartósabbat ad mindkettőjüknek a testi megvalósulásnál. Elég csak arra gondolni, hogy Annie soha nem akadály közöttük, sokkal inkább a szerves részük. Az övék és a szerelmüké. A házasság és Michael kapcsolata G-vel csak erősebbé, mondhatni magasztosabbá teszi a kettőjük közti köteléket. A fizikai megtestesülést nem féltékenység, vagy összeférhetetlenség szakítja el - ahogy az a szerelmi háromszögekben általában lenni szokott -, hanem egy véletlen és egy - a homoszexuális kapcsolatokban mondhatni - elkerülhetetlen tragédia.

Ezt a csodás történetet nagyrészt Ellis emlékeiből ismerjük meg, akit szinte ezek az emlékek tartanak életben nap nap után, mint egy úszásra képtelen embert, aki csak annyira jut a vízben kalimpálással, hogy éppen a felszínen marad a feje. Csendes, visszahúzódó, igazi művészlélek, akihez annak ellenére van ösztönös bizodalma az embereknek, hogy nem egy társasági ember. A veszteségei fájdalmát sem úgy éli meg, mint általában a gyászolók, hogy hibáztat, tagad, csak az emlékeibe kapaszkodik, amitől a világa nagyon is hús-vér volt Michaelöstől, Annie-stől, anyástól, apástól, minden mozzanata élő volt és  igazi.

Michael gondolatait, érzéseit amolyan belső monológokként, vagy naplóbejegyzésekként a könyv utolsó részeiben tárja elénk a szerző. Egy végtelenül szerethető, esendő ember képe rajzolódik ki az olvasó előtt, aki élt, szeretett, és nem volt még itt sz ideje. Nekem sokkal inkább belopta magát a szívembe mint Ellis, mert emlékeztetett egy hozzám nagyon közel álló személyre, aki egész életében reményteli volt, nem fertőzte meg a lelkét sem társadalmi kirekesztés, sem emberi gonoszság. Michael számomra az ártatlan, tiszta lélek megtestesítője lett, amolyan Szabó Lőrinc után szabadon "semmiért egészen" karakter, akit nagyon a szívembe zártam.

Ha megfog a téma, nem nehéz olvasni, nem csupán azért, mert aránylag rövid. Az író nagyon szépen, szinte az olvasót kézen fogva mesél, nagyon is mély gondolatokat tálal egyszerű köntösben, úgy, ahogy egy kávé vagy egy sör mellett beszélgetne az ember egy rég nem látott barátjával. Személy szerint engem az időben ugrálás sem zavart.
Nagyon szeretném egyszer filmen látni ezt a történetet, az anya szerepében Julianne Moore-ral - Dora karaktere végig Az órák 50-es évekbeli családanyáját juttatja eszembe, akit a színésznő játéka csontig hatolóan egy életre az emlékeimbe vésett -. Ha ezt nem is láthatom viszont, a könyvet biztos, hogy többször is el fogom olvasni, és elfelejteni sem fogom egyhamar.

Romain Puértolas - A fakír, aki egy IKEA szekrényben ragadt

A könyvheti Libri-akcióban csaptam le rá - potom pénzért jutottam hozzá :) -, abszolút passzolt a júniusi "Nincs időm olvasni.."-témához (olvass egy könyvet, amit a borítója alapján választottál ). Mikor megláttam ezt a rikító borítót és ezt a címet, gyakorlatilag a KELL!-érzés fogott el menten.

Már a kiinduló helyzet is elég abszurd:egy szakállas-turbános indiai férfi, kibérelt öltönyben Párizsba érkezik, és a reptérről a legközelebbi Ikeába viteti magát a taxissal, mindenféle ingóvagyon nélkül, egy (hamis) 100 eurós bankjeggyel a zsebében, és egy IKEA-katalógusból kivágott képpel, egy szuper, szegecsekkel bőven ellátott, fakíroknak kifejezetten ideális ágyról.

Főhősünk mondhatnánk, hogy Houdini és David Copperfield szerelemgyereke:egy piti - de ugyanakkor jólelkű - csaló, aki valahogy minden helyzetből, amibe innentől kezdve kerül, egy hajszálának görbülete nélkül távozik. Eredetileg csak egy ágyat szeretne hazavinni magának, mégis egy komikus véletlen folytán egy szekrényben találja magát, ami  meg sem áll Angliáig. Mindeközben a nyomában van egy bosszúszomjas taxis, és epedve várja őt vissza Párizsba a babaarcú Marie...

Nagyon ennél többet nem is akarok mesélni a történetről, mert minden második mondat spoiler lenne. A legfontosabb, amit viszont el szeretnék mondani róla, hogy számomra ez egy aktuálpolitikai, de mégis nagyon szórakoztató A kis herceg - a felnőttmese gyerek köntösben -. Szórakoztató, kikapcsoló, de ha egy kicsit is a nevetés mögé nézünk, valójában egy cseppet sem vicces történet a "migráns lét" viszontagságairól. Arról, hogy hány olyan, tényleg menekült ember van most is a világon, aki azért visel el sokszor embertelen élethelyzeteket, nélkülözi a családját, hogy valamiféle jobb életet tudjon teremteni. Hogy ezek a "közveszélyes" migránsok valójában éppenséggel olyan hús-vér emberek, mint te vagy én, ugyanazok a vágyai mint neked meg nekem. Nem a te munkádat akarja elvenni, nem téged akar halálra késelni, csak élhetőbb életet szeretne élni.

Mindenféle politizálás nélkül írom le, hogy az ilyen-olyan "Stop-tervek" helyett ezt adnám minden politikus kezébe, hogy kicsit elgondolkozzon azon, hogy talán többet kellene foglalkozni országon belül azzal az alkoholistával, aki naponta 3x részegen szarrá veri a családját - és most csak egy példát ragadtam ki abból, ami nagyon is itt van a közvetlen közelünkben -, mint egy elszomorító élethelyzetet a politikai propaganda egyetlen kapaszkodójává tenni - mert ugye idegen=késelő, erőszakoló, terrorista migráns, a honpolgár legszörnyűbb rémálma.. -.

Könnyed, olvasható stílus, a legkevésbé sem könnyű mögöttes mondanivalóval. Nem bántam meg, igazán jó vétel volt. :)

Zeruya Shalev - Szerelmes élet

Régi tartozásom volt magam felé, hogy elolvassam ezt a könyvet. Egy kicsit amolyan szakmai ártalom is hajtott, hiszen az izraeli irodalom a tanulmányaimban elég domináns szerepet töltött be, kár, hogy ez már nem fért a tananyagba. Kicsit tartottam ugyan tőle, hogy szirupos lányregény lesz, de szerencsére tévedtem.

A történet látszólag egy hétköznapi szerelmi háromszöget jár körbe: a főszereplő, Jáárá fiatal, házas asszony. Nincs rossz élete, szerető, gondoskodó férje van, a jóindulatú Joni személyében. De valahogy ez mégis kevés arra, hogy egy életet leéljen boldogan mellette. Így jön a képbe a már nem éppen fiatal és nem mellesleg nős, titokzatos családi barát, Árié. Kettejük között egy - szerintem eleve halálra ítélt - szexuális viszony bontakozik ki. Amolyan "ilyen is lehetett volna A szürke ötven árnyalata, ha nem egy ötödikes színvonalán van megírva"-féle. Ez a viszony látszólag valamiféle felszabadulást hoz Jáárának, de mégsem. Hiszen semmi sem biztos benne, semmi sem állandó benne, több benne a lemondás, a fájdalom mint az öröm. De szabadulni mégsem lehet belőle. Megérne egy külön pszichológiai értekezést, hogy miért jó egy nőnek olyan kapcsolatban lennie, ami kevésbé teszi boldoggá, mint a házassága. Aminek megvan a maga izgalma, hiszen Árié a szexualitás olyan mélységeibe vezeti be őt, amiket korábban elképzelni sem tudott. Tény az, hogy kirángatja őt a komfortzónájából, a saját maga által középszerűnek ítélt életéből, de mégis kevesebbet ad neki, mint amennyit elvesz belőle.

Árié pedig, amellett, hogy új és izgalmas, megtestesíti azt a szeretői létformát, amit igazából Jáárá sem akar élni: titkok, ostoba hazugságok, a lelkiismeret-fordulás a szegény, jó Joni miatt. És egy lappangó családi titok, aminek árnyéka az egész kapcsolatnak keserű szájízt ad, ha a többi körülmény kevés lenne. Árié sokat megélt, tapasztalt férfi, aki maga sem tudja mi újat kaphat ettől a helyzettől, ezzel is folyamatos bizonytalanságban tartja Jáárát, hogy merre is akar tartani. Ugyanakkor a férfi esetében sem egyértelmű, hogy mit is akar ettől a lánytól igazából. Ezek az apróságok teszik a regényt igazán életszagúvá, hiszen mindannyian éltünk már át olyan helyzetet, amikor biztosak voltunk benne, hogy amit teszünk, az tök jó nekünk, de a lelkünk mélyén tudtuk, hogy mégse.

Egy ilyen szituációban az olvasó talán a szereplőknél is jobban várja, hogy eljön majd az a momentum, ami mindent és mindenkit feloldoz, élhetővé teszi azt a fullasztó közeget, amit az egész regény áraszt magából. Ez pedig nem lehet más, csak a családi titok megfejtése...

Nagyon sok szépsége van ennek a könyvnek. Egyrészt egy másik, számomra jól ismert kultúra. Másrészt a sodró nyelvezet. A héber nem egy barokk körmondatokra alkalmas nyelv. Mégis a legegyszerűbb szavak, mondatok is rengeteg nyelvi, lelki finomságot hordoznak. Erről határozottan azt gondolom, hogy a héber irodalom sajátja. Nagyon tetszett, hogy amolyan "turmixregény":mintha egy tucat más szerző - pl. Ámosz Oz, Márquez, Bartis Attila, Zafón - stílusából, gondolataiból merítkezne, ezt gyúrta volna egy egésszé. Tetszett, hogy szókimondó, erősen profán egy olyan közegben, ahol a vallás több ezer éves múltban gyökerezik.

Olvasmányos, tanulságos regény, nem nehéz "együtt élni" vele. Nekem mégis ürességet hagyott a lelkemben, ezért sajnos nem lett a kedvencem.