Kicsit hosszúra nyúlt az olvasás, pedig veszettül lekötött, de sajnos a munka sok, reggel-este túl álmos vagyok még/már az olvasáshoz, szóval küzdöttünk egy darabig. De veszettül megérte!
A szerzővel először a Metro-sorozat kapcsán találkoztam pár évvel ezelőtt, de ezek azóta is végtelen várólistámon tanyáznak. Ellenben amikor ennek a könyvnek a fülszövegét, azonnal elfogott a KELL!-érzés. A kihívásra ugyan már megvolt egy oroszom, de mégse hagyhattam parlagon, ha már egyszer orosz hónap van. :)
Az alapvető vezérfonal egy nagyon aktuális problémára fókuszál rá:hogy kebelezik be az okostelefonok lassacskán az életünket, ha nem vigyázunk, az egész személyiségünket, a társas kapcsolatainkat. Pillanatok alatt függővé is tehetnek minket, egy telefon funkciói mögé bújva bárkik, bármilyenek lehetünk.
Főszereplőnk a húszas évei végén járó Ilja, aki 7 esztendőt töltött börtönben - ártatlanul -, és büntetését tisztességgel letöltve haza tart édesanyjához, és bosszú édes gondolatát dédelgetve Hazinhoz, aki börtönbe juttatta. A szabadság, az új kezdet reménye azonban nem tarthat sokáig:édesanyja váratlanul meghalt, a bosszú pedig túlságosan is jól sikerül..
Ilja magához veszi Hazin telefonját, hogy megtudja miféle ember volt a rendőr, aki az alig 20 éves Ilja zsebébe drogot csempészett egy diszkóban, miközben ő a szerelmét próbálta védeni a rendőri túlkapástól. Innentől kezdve számomra az egész regény egy döbbenetes felismerés volt, hogy milyen könnyű is egy okostelefonba bújva, az eredeti funkcióját jócskán háttérbe szorítva élni - akár valaki másnak a bőrében -. Magam is okostelefont használok, és be kell valljam, jóval többször veszem kézbe chatelés, vagy e-mailezés céljából, mint hogy valódi telefonálásra használjam, amivel legalább a hang "személyessége" megvan.
Ilja a telefon tartalma segítségével jóval többet tud meg Hazinról, mint hogy beépült rendőr - aki akár a felettesei háta mögött éppen a saját szakállára is dolgozhatott az anyaggal egy kis mellékesért -:megismeri családi kapcsolatait, se veled, se nélküled kapcsolatát a bájos Nyinával, és az kábítószeres alvilág sűrűjébe is belekóstol. Ahogy haladunk az időben előre, ezek a kapcsolatok egytől egyig külön kis fondorlatos kötelekként szorulnak a nyaka köré:Hazin anyja, aki sokban emlékezteti Ilját a saját anyjára, az apja, akivel Iljának - aki a saját apját soha sem ismerte- majdnem olyan nehéz a dolga, mint Hazinnak. Módszeresen fojtogatják egyik oldalról a türelmetlen kliensek, és a még kérlelhetetlenebb felettesek a másikról. És Nyina maga is egy kötél, pedig ő az egyetlen, aki mellett Hazin mégis megmaradt embernek. Ebben a közegben próbál főhősünk sms-ek és e-mailek segítségével lavírozni, egészen addig, amíg már csak azt érzi, hogy menekülni kell, amíg még lehet.
Az egész történet pontosan azzal szegezett magához, hogy mutatott egyfajta görbe tükröt, hogy mennyire függni tudunk egy kütyütől, ami elfér a tenyerünkben. 128gigabyte-ba képesek vagyunk belezsúfolni az egész életünket:fényképeket, videókat, leveleket, sms-eket, és ezek jelentik az emlékeinket. Ugyanakkor számomra pont ez adta a gyengepontot is:hagyjuk már, hogy a mai világban egy beépített zsarut nem nyomoznak le egy másodperc alatt, hogy éppen hol van - akár a rendőrség, akár a kábítószer maffia -, mikor az okoskáink azt is megjegyzik milyen oldalakt böngészünk gyakran, és utána folyton ilyen hirdetések jönnek szembe a Facebookon! És igen, anyát meg a barátnőt még le lehet rázni azzal, hogy "most csak írni tudok, feladatban vagyok", de a főnököt meg a klienseket is, akik mindkét oldalról az anyagot várják? Sejteni lehet, hogy ez a bomba hamar robbanni fog.
Ettől függetlenül végig nagyon olvastatta magát a könyv, a szituációkkal, a szereplőkkel nem nehéz azonosulni, beleélni magunkat az élethelyzeteikbe, ettől nagyon jó írás ez. Tudatosan talán nem szurkoltam a főhősnek, de mégis lerágtam a körmöm, hogy basszus, csak még egy kicsit ne bukjon le. De a bukás elkerülhetetlen, mert a hóhér is találkozik előbb-utóbb a kötéllel, és a mások élete sem élhető sokáig büntetlenül. Ennek ellenére nagyon sajnáltam azt, ahogy vége lett, olyan hatása volt, mintha hátulról fejbe vágtak volna egy jó nagy ásóval, mert meggyőződésem, hogy Ilja nem ezt érdemelte, akkor sem, ha azt tette, amit tett. De haragudtam is rá ezért, és csak az a kérdés motoszkált bennem, hogy megérte?
Egy biztos:elolvasni nagyon is megérte, mert izgalmas, elgondolkodtató történet volt. Ezentúl azt hiszem több figyelmet fogok szentelni a kortárs orosz szerzőknek.
Köszönöm Áginak az orosz hónapot! :)
Nagyon szeretem Hesna műsorait, Facebookon is követem, mert ugyan nem egy óránként okosságokat posztoló típus, de amikor megnyilvánul, arra az esetek 99%-ában érdemes odafigyelni. A könyvet a megjelenése óta várólistára tettem, de nem kizárólag az írója miatt.
Egy évek óta pánikbetegséggel küzdő embernek az, hogy Félj bátran! első látásra/hallásra olyan lehet, mint légpuskával lőni egy száguldó vonatra. Van ezzel éppen elég nehézség, és akkor még ne is féljek a félelmeimtől? Viseljem bátran, hogy vannak félelmeim, amik néha túlnőnek rajtam? De azt hiszem, éppen ezért voltam nagyon kíváncsi rá. Talán most megtanulhatom elfogadni, kezelni ezeket a félelmeket, ha ezeket egy olyan ember is bátran vállalja, aki nyugodtan lehetne a magyar Christiane Amanpour:feleség, fiatal nő, lassan két gyermekes édesanya, élete nagy részét mégis háborús övezetekben, gyakorlatilag az életét kockáztatva töltötte. Ha ő szembe mer nézni a saját félelmeivel,sőt, felül is tud kerekedni azokon, akkor nem igaz, hogy nekem nem megy. Így kerültünk mi közelebbi kapcsolatba. :)
Annak ellenére, hogy Hesna nem pszichológus, nagyon alaposan és mondhatni szakszerűen járja körbe a saját élményein, benyomásain keresztül félelmeink eredetét, azok természetét, hogy hogyan tudjuk - vagy épp nem tudjuk, lásd poszttraumás stressz - kezelni a félelmeket, amikkel azóta találkozunk, hogy emberiség létezik a Földön. Ezek a félelmek az ember evolúciójával párhuzamosan alakultak, változtak, mégis nagyjából ugyanazon dolgok köré épülnek:szűkebb körben a saját létünk, a közvetlen környezetünk, a szeretteink, kicsit túllépve ezen a megszerzett javaink, a társadalmi pozíciónk, biztonságunk köré. Nagyon tetszett a könyvben, hogy elég alaposan idevette a politikai propaganda által gerjesztett menekültkérdés helyzetét, és ezzel karöltve azt a tágabb kört, hogy a politika, a média, a környezetünk mennyire hatással van a félelmeinkre.
Nagyon szép arányban van a regényben jelen az érzelmekre ható személyesség, és a realitások mezején maradó racionalitás. A helyszínek, a történetek, amelyek köré a szerző építi az emlékeit sokszor ridegek és kérlelhetetlenül kegyetlenek, mégis végig azt éreztem, hogy nem csak Hesna félelmeivel tudok együtt érezni, hanem a Gázában bombázott családokkal, a menekült családdal, a szétszakadt cipőjű kisfiúval, aki nem közveszélyes migráns, hanem egy védtelen gyermek, aki az értelmetlen gyilkolás, a nélkülözés elöl menekül....
A legemberibb momentuma számomra mégis a bevezető, ahol Hesna életének egy nagyon intim pillanatába engedi be az olvasót, és kimondja, hogy ott talán százszor is jobban félt, mint bármelyik kiküldetésén. Mert ott, abban a pillanatban minden más átértékelődött. Ezen kívül a könyvnek számos "erős" pillanata van, amik mind-mind tanítanak bennünket, olvasókat, hogy merjünk félni, merjünk alámerülni, de tanuljunk meg felkelni is, különben életünk hátralévő részében csak a saját félelmeinktől fogunk futni ahelyett, hogy élnénk.
Élmény volt olvasni ezt a könyvet, sokat tanultam belőle, amit talán bizonyos élethelyzeteimben hasznosítani is tudok majd. Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy sallangoktól mentes, közismert, de hiteles médiaszemélyiség által írt könyvet szeretne olvasni. A pszichológia iránt érdeklődőknek azt gondolom, kifejezetten csemege lesz.
Érdekesen alakult a július: a havi téma valami orosz, a közös könyv is valami orosz, így nem volt nehéz hamar letudni a hónapot. :)
A Szonyecskát először a megjelenésekor, 2010-ben olvastam. Akkor elég döcögősen rágtam át magam rajta, és körülbelül két másodperccel azután, hogy letettem, nagyjából el is felejtettem az egészet. Kicsit meg is ijesztett, amikor kiderült, hogy ez a könyvklub júliusi feladata. De őszintén szólva dolgozott bennem a kíváncsiság, hogy ugyanúgy fogok-e viszonyulni hozzá ennyi év után mint először. És sikerült saját magamat is meglepnem.
Főhősnőnk egy végtelenül egyszerű, amolyan "színtelen, szagtalan" könyvtáros, akinek sokáig tényleg csak a könyvek töltik ki az életét. Úgy falja őket, ahogy a láncdohányos gyújt az egyik cigaretta után a másikra - éppen ezért meglepő volt számomra a lexikonos leírás az azonos oldalon lévő személyekről -. A szerelem, a tipikus női dolgok, érzelmek csak a könyveken keresztül léteznek számára egy nagyon csúnya csalódás után, és úgy tűnik, ez neki éppen elég is, nem képzeli magát a romantikus regények szereplőinek bőrébe, sztoikus beletörődéssel viseli, hogy az ő életében esélyes sincs a nagy szerelemnek.
A dolgok akkor vesznek gyökeres fordulatot, amikor a könyvtárba betér Robert Viktorovics, egy sokat tapasztalt, 50-es éveiben járó művészember. Szonyában ekkor kezd feléledni valamiféle elfojtott, ismeretlen nőiségtudat, és ekkor fordít szinte teljesen hátat a könyveknek. A találkozásból hamar házasság, gyermekáldás lesz. Szonya könyvmolyból egyre inkább hétköznapi, magát teljesen háttérbe szorító háziasszonnyá válik, miközben férje újra kiteljesedni látszik a festészetben. Házasságukat a legkevésbé sem nevezném érzelmesnek, ugyanakkor majdnem 20 évig mondhatni békésen telik. Nagy szeretetben, Robert részéről nagy szabadságban nevelik egyetlen gyermeküket, Tányát, szépen lassan egymáshoz öregszenek - bár míg az öregedés gyakorlatilag új életet adott Robertnek, addig Szonya belecsúnyult, beleszürkült a korába -, éldegélnek a langyos vízben. Egészen addig, amíg közel nem kerül a családhoz Tánya iskolai barátnője, a lengyel származás árva, Jászja....
A cselekményt sok ponton kicsit kidolgozatlannak éreztem, mintha a szerkesztője vagy a kiadója anno megszabta volna Ulickajának, hogy hány oldalba kell sűrítenie mindazt, amit el akart mesélni az olvasóinak. Az volt az érzésem, ha egy kicsit jobban koncentrál az írás a megkezdett családregény vonalra, sokkal több is lehetett volna benne a potenciál. Ahogy Szonya karakterében is. Személy szerint idegesített, hogy ennyire alárendelte önmagát a házaséletnek, hogy ennyire elhagyta magát - és nem feltétlenül külsőleg -, és olyan elválaszthatatlan része maradt a sztoikus nyugalom, mint a belső szervei. Azt pedig végképp nem tudtam megemészteni, hogy ilyen szenvtelenül viselte a történteket, sőt..Jászját egészen a védőszárnyai alatt tartotta, gyakorlatilag áldását adta. Értem én, hogy a legjobbat akarta Robertnek, azt akarta, hogy teljes legyen, de én képtelen vagyok egy olyan karaktert a szívembe zárni, aki ilyen akarat nélküli.
A regény nyelvezete nagyon szép, a legegyszerűbb momentumokat is egész más kontextusban tálalja a szerző, ez mindenképpen pozitívuma. De hiába a szép nyelvezet, nehéz szimpatizálni bármelyik karakterrel, az élethelyzeteikkel, mert hiába ismerjük meg őket, mégis három lépésre vannak tőlünk végig, így még izgulni sem igazán lehet egyikükért sem. Olyan hiányérzetem van, de igazán magam sem tudom szavakba önteni, hogy mire vártam még. Talán egy eseményre, egy pillanatra, ami kimozdítja Szonyát a komfortzónájából, és mutat belőle valami többet annál, amilyennek Ulickaja láttatja őt.
Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy újra elolvastam, arra mindenképpen jó volt, hogy kíváncsivá tett az írónő más művei iránt, hogyan ír a terjedelmesebb regényben, mennyire bontja ki a cselekményt, a karaktereit. Nem is tudom le ténylegesen ezzel az orosz hónapot, beékelek egy másik Ulickajat még.
Kicsit vonakodva kezdtem bele - bár egy ideje már szemeztem vele -, mert előtte éppen a Dr. Mengele boncolóorvosa voltam... című könyvet olvastam, és eléggé letaglózott. De végül úgy voltam vele, hogy ha már Auschwitzban "járok", akkor egymás után következzenek.
A NIOK csoportban már írtam pár gondolatot ezekről az olvasmányokról. Két másik alkotásra asszociáltam e két könyv kapcsán: ez az időszak Két félidő volt a pokolban, köztük A gondolatnyi csend, míg a kivégzőosztag újratölt. Mégis azt kell mondjam, hogy Dr. Nyiszli Miklós visszaemlékezései után egyenesen felüdítő volt olvasni ezt a könyvet, pedig a borzalmak színhelye ugyanez volt.
Lale, a főszereplő szinte még félig gyerekként egy szlovákiai zsidórendelet értelmében kerül Auschwitzba, ahol több mint három évet tölt. Sorsa sokban hasonlít Dr. Nyiszli Miklóséra, mindketten nem csupán emberfeletti szívósságuknak, hanem a jószerencsének is köszönhették, hogy túlélték a túlélhetetlent. Lale a tetováló helyére kerül. A testi-lelki szenvedés azonban őt sem kerüli el, hisz minden egyes újabb transzporttal látja meghalni az övéit, vagy éppen a karját tetoválja valakinek, akinek az élete csupán addig tart, amíg a teste fel nem adja majd. A halál folyamatosan ott jár az ő sarkában is:megjárja a nácik elkülönítő börtönét, miután az életet jelentő titkos üzelmek eszközeit találják nála, magára haragítja a "halálangyalt", számtalanszor néz farkasszemet SS-puskával, de ő napról napra túlél. Napról napra közelebb kerül ahhoz, hogy egyszer talán szabad legyen.
És amitől olyan igazán feloldozást nyújtó, szívet melengető lesz ez a könyv:itt talál rá a szerelem, amit még soha életében nem érzett. A szerelem, ami a legnagyobb sötétben is fényt ad, ami a poklot mennyországgá változtatja, amiért százszor jobban akarni kell az életet. Gita és Lale egymásba, a velük sorsközösségben élőkbe kapaszkodva élnek a szögesdrótok között, remélve, hogy jön majd egy szebb holnap, amikor ez az egész embertelenség csak egy rémes emlék marad, ők pedig szabadok lesznek és boldogok.
Amennyire a szerelmi szál a szépsége a regénynek, számomra annyira a gyengéje is. Néha olyan érzésem támadt olvasás közben, hogy hiába mesélte a már idős Lale a szerzőnek a könyvbeli történéseket, mégis ez csak egy szerelmi történet haláltábori köntösben tálalva. Mint Rose és Jack szerelme a Titanic katasztrófájába ágyazva, mert az úgy eladhatóbb a szélesebb közönség számára is. Akárcsak a boncorvos memoárja esetében, itt is nagyon érezhető, hogy a szerző nem egy gyakorlott író, egyedi stílusjegyek nem is igazán találhatók a könyvben - a szerelmi szál leírását talán egy kicsit Danielle Steeléhez tudnám hasonlítani -. Az előadásmód nagyon csapongó, néha olyan száraz és tényszerű, mint egy iskolai tankönyv, máskor olyan szinte patetikus és szenvedélyes, sodró, ahogyan ír, hogy érezni lehet mindazt, ami a lapokról visszaköszön. És néha a cselekmény olyan szürreálisan csodával határos, hogy ha nem tudnám, hogy a történteket maga Lale mesélte el, kételkednék benne, hogy tényleg így történt minden.
Ezektől függetlenül nem bántam meg egy percig sem, hogy elolvastam, sőt, nagyon-nagyon a szívemhez nőtt. A borzalmak ellenére olyan fájdalmasan szép volt, hogy bizony nyeldestem a könnyeimet a végén, pedig könyveken ritkán sírok, csak ha nagyon megérintik a lelkemet. Olyan tökéletes ellentéte volt az előző könyvnek, annyira visszaadta a csodába, a gondviselésbe vetett hitemet, hogy lényegében minden gyengesége eltörpült amellett, amit pluszként adott.
Szívből ajánlom mindenkinek, aki egyszerre szereti a történelmi - valós közeget -, és a romantikát, aki szeret együtt élni a szereplőkkel, akikről éppen olvas, bele tudja élni magát az érzéseikbe, érezni tudja a félelmüket, és hagyja magát komoly vizeken sodródni egy kis érzelemmel fűszerezve.
