"Trafford egy szót sem szólt. Gondolkodott."
Ennél "bűnösebb" mondattal nem is kezdhetném ezt a posztot, egy olyan disztópikus történetről, ahol mindenki mindenkiről tud mindent, ahol a magánszféra bűn, a kiemelkedni próbáló - értsd:az egyformaságot megtörni akaró - ember bűnöző...
A Vakvilágot azután ajánlották Szabados Ági könyves Facebook-csoportjában, miután kifejtettem, hogy Dave Eggers A körje mekkora csalódás volt. Kíváncsian vágtam bele, mert alapvetően szeretem az olyan sztorikat, amik az utópia/disztópia műfajába tartoznak. Történetünk főszereplője Trafford egy legfinomabb kifejezéssel élve is borzalmas világban él: a házadban kamerák vannak, mindenütt meztelen emberek jönnek szembe, a szexuális aktusaidat gyakorlatilag kötelező egyenes adásban közvetítened a saját videocsatornádon...és kötelező a gondolkodás nélküli, vakbuzgó hit a Szeretetben. Az Egyház uralja az egész életed..
Próbáld meg elképzelni, hogy törvényileg teszik kötelezővé, hogy az életed minden egyes pillanatát megoszd a világgal, hogy még abba is beleszólnak, hogyan nevezd a gyerekedet - itt azért megcsillan nem kevés humor :) -, szükségtelen, mi több bűnös arra vágyni, hogy néhány pillanatig magad lehess a gondolataiddal...én meghülyülnék, az biztos! Trafford pontosan ezt érzi, érzi, hogy ez nem normális dolog. Szinte már a szexuális perverzióval felérő módon vágyik a titkokra. És meg is vannak a saját titkai..
Amennyire szeretem a disztópiákat, annyira el is borzaszt az a fajta valószerűség, hogy ezek egyelőre csak az írók fejében léteznek (Orwell vagy Huxley is megfestette már a maga rémképeit), de bármikor valósággá válhatnak. Főleg, ha arra gondolunk, hogy az információtechnológia rohamos fejlődése, a közösségi médiumok milyen mértékben hatnak ki az életünkre, és sokszor észrevétlenül bekebelezik azt. Amikor gyerek voltam, még olvasó, beszélgető utasokat lehetett látni a tömegközlekedési eszközökön, manapság 10 emberből 9 az okostelefonjába feledkezik. A legtöbb beszélgetésünket ma már csevegőprogramokon bonyolítjuk, ez a nyelvi kifejezőeszközeinkre is hatást gyakorol: teret nyernek a rövidítések, a szleng szavak, hogy minél gyorsabban és egyszerűbben pötyögjük le a mondanivalónkat a másik félnek. Ez a jelenség nagyon jól megfigyelhető a könyvben is: a mondatok gyakorta csonkák, alig állnak egy-két szóból, gyakori a szleng, a szöveg aszerint válik terjengősebbé, ahogy Trafford is egyre jobban "kinyílik".
Akár az 1984, vagy a Szép új világ, Elton írása is kőkemény görbetükröt mutat a társadalomnak, és bár a jövőkép rettenetes, de mégis valahogy emészthetőbb, kevésbé embertelen, a humor hagy lélegzetvételnyi szüneteket az olvasónak, megadja azt a fajta feloldást, hogy ne felejtsük el, hogy most csak egy fiktív sztoriban vagyunk ugyan, de ha nem tartjuk be a határokat, akkor akár holnap bárkiből Trafford lehet. Vannak gyengeségei és erősségei, de az biztos, hogy bárkinek ajánlom, aki elképzelt világokban szeret kalandozni, és néha kicsit belegondolni abba, hova is tarthat a társadalom, ha nem maradunk gondolkodó, önálló akaratú emberek..
Rengeteg gondolat van a fejemben, amit leírnék, de gyakorlatilag elspoilerezném az egész könyvet, az élménytől pedig senkit nem akarok megfosztani. :)
"Egyáltalán, alig akad valaki, akit foglalkoztat, hogy amit tesz,
fájdalmas másoknak! Az emberek nem lesznek jobbak, legfeljebb okosabbak.
Ha pedig okosabbak, ugyanúgy kihúzkodják a légy szárnyát, csak
ravaszabb indokot találnak hozzá."
Sosem voltam King-rajongó. Láttam ugyan néhány filmet, ami az írásaiból készült, egy-két művet olvastam is, de igazán nem tudott megfogni magának. A Carrie az első olyan regény, amit könyvben is nagyon szerettem volna megismerni, mivel láttam gyakorlatilag minden filmes feldolgozását, mindegyikben találtam szeretni valót is. A könyv ugyebár mindig más, másrészt az is érdekelt, melyik adaptáció mennyire hű a könyvhöz. És be kell valljam, a végén arra jutottam, hogy a jövőben jóval több Kinget kell(ene) olvasnom.
A regény címszereplője, a 16 éves Carrie cseppet sem átlagos lány: csúnyácska, kicsit esetlen - de korántsem buta! - gimnazista, aki kénytelen egy vallásosan bigott, és ki merem jelenteni, hogy teljesen elmebeteg anyával egy fedél alatt élni. Az átlagos és - bizonyos szempontból - átlagon felüli kortársak tökéletes célpontja, a tipikus "fura" lány, még a tanárok is ferde szemmel néznek rá, talán ők is nevetnek a háta mögött. Carrie jóformán semmit nem ismer meg a világból, ami a házukon és az iskolán kívül van, az édesanyja még a legalapvetőbb női dolgokról sem világosítja fel, mert minden, ami a testtel kapcsolatos, az a Sátántól való... ahogy a Sátántól való a különleges képesség is, amivel Carrie a gondolatai erejével képes tárgyakat mozgatni.
Így történik meg a totális katasztrófa, mondhatjuk, a lecsóba belecsapós módon:Carrie-nek borzasztóan megalázó helyzetben kell szembesülnie a nővé válás pillanatával, aminek létezéséről fogalma sincs, és ami osztálytársainak csak olaj a tűzre. A tornatanárnő, Rita Desjardin az egyetlen, aki gyakorlatilag a pártfogásába veszi a lányt, igyekszik kemény kézzel megtorolni, hogy folyamatosan megalázzák őt. És bár Sue, egy a terrorizáló lányok közül megpróbálja jóvá tenni a történteket az érettségi bál előtt, mégis éppen ez az éjszaka vezet katasztrófához..
Egy szerkezetileg és történetvezetés szempontjából is nagyon jó könyvről beszélünk: nem egyedül Carrie szemszögéből ismerjük meg a cselekmény részleteit, hanem különböző riportokból, kihallgatás részletekből visszaemlékezésekből, amelyek a tragédia után keletkeztek , és nagyon eltaláltan vannak a történetbe illesztve. A cselekmény szempontjából pedig attól volt számomra fajsúlyos, hogy a lelki terror ábrázolásával hozta rám a frászt, nem trancsír leírásokkal okozott nehéz éjszakát. Nagyon könnyen lehet azonosulni a szerencsétlen sorsú címszereplővel, aki egy teljesen elborult anyával éli az életét - bár ő maga is kifejti azt a jól ismert gondolatot más szavakkal, hogy "Jobb az ismert gonosz mint az ismeretlen" -, és szívből lehet gyűlölni a lányokat, akiknek az ő megalázása a életük csúcspontja..személy szerint imádtam azt a mondatot, amikor Ms. Desjardin úgy emlegeti a bünti-tesiórákat, hogy "..és bele fogtok dögleni!"! Esküszöm, tapsikoltam az örömtől. :)
Néhány szót a filmes adaptációkról: gyakorlatilag minden változatot láttam, ami kijött belőle, és mindnek megvan a maga szépsége. Az 1976-os de Palma-féle "klasszikus" nagyon érzékletesen eltalálja azt a sötét, nyugtalanító atmoszférát, ami a könyvet áthatja, amitől az embernek a hideg futkos a hátán. A 2000-es években készült remake egy kicsit jobban rámegy az anya-lánya kapcsolatra, és jobban követi a könyvet a közbeékelt vallomások, tudósítások szempontjából, a 2013-as pedig a Sue-Carrie kapcsolat és a végkifejlet szempontjából egy más nézőpont. Azt mondhatom, mindegyiket érdemes megnézni, akár összehasonlítani is őket.
" - (...) és attól félek, hogy egyszer csak elalszom, és reggel úgy ébredek, hogy nem tudom hol vagyok, ki vagyok és mit csinálok"
Nem volt könnyű elolvasni ezt a könyvet...nekem is van édesanyám, aki lassan 50 éves, és néha elfelejt dolgokat. Ahogy te is, én is, bárki. De egyszer bizony nagyon megijesztett, és akkor rögtön ez a történet jutott eszembe. Szerencsére - ahogy a legtöbbünkké - az ő feledékenysége is banális dolog, de azért az ember csak belegondol, hogy az Alzheimer-kór megtörténhet bármikor, bárkivel. A szeretteinkkel, vagy önmagunkkal. Gyógyíthatatlan és feltartóztathatatlan ellenség..
Ahogyan viszonylag fiatalon utoléri az 50 éves egyetemi professzort, Alice Howlandet is, akinek igazi American dream az élete:három felnőtt gyermeke van - közülük kettőnek szépen felfelé ívelő pályája -, sziklaszilárd karrierje, szerető férje. Ebbe az idillbe furakodik be a talán még a ráknál is alattomosabb betegség. Alice kezdetben olyan apróságokat felejt csak el, mint akárki más: hova tett dolgokat. Aztán egy előadáson nem jut eszébe egy szó, amit használni szeretne. A vészcsengő akkor kondul meg, amikor egy napon, a szokásos futás után nem tudja merre menjen haza..
Betegségét gyorsan, minden kétséget kizáróan és genetikus alapon diagnosztizálják, így Alice egyszerre aggódhat önmagáért, és fiatal, még a családalapítás előtt álló gyerekeiért. Tanult, tájékozott emberként tisztában van azzal, hogy mivel jár a betegsége, és mi a vége. Minden egyes nap újabb kihívás a számára, hogy mi lesz a következő lépcsőfok, amire majd fel kell másznia, mielőtt teljesen elveszíti önmagát, minden kapcsolódását a körülötte zajló világhoz. Amikor már nem ismeri meg majd a szeretteit, nem fogja tudni talán a saját nevét sem, az otthon is idegen lesz a számára, míg végül haláláig el nem jut egyfajta békés vegetáció állapotába.
Különösen nehéz lehet egy olyan embernek megbirkózni a betegségével, aki gyakorlatilag a kenyerét is az agyával keresi. Így egyszerre válnak egyre távolibbá a mindennapi dolgok, a megbecsülésnek örvendő szakmai karrier, minden, amiről az élete szólt. Ugyanakkor nagyon megindító végigkísérni azt a folyamatot, hogy ahogyan távolodik az élete fontos pontjaitól, úgy közeledik egyre jobban a legkisebb gyermekéhez,Lydiához, akivel elég ambivalens a kapcsolata, aki mégis a legstabilabb támaszává válik a betegsége előrehaladtával. Fontos azt is kiemelni, mint a regény talán legerősebb pontját, hogy végig Alice bőrében maradunk, az ő szemszögéből éljük végig a leépülés folyamatát, így sokkal átélhetőbbé válik a cselekmény.
Ugyanakkor egy kicsit ebben rejlik egy gyenge pont is:szinte alig ismerjük meg a többi szereplő - különösen a férj - érzéseit, gondolatait, valahogy kívül vannak az egészen. Nem mankók Alice számára, sokkal inkább elborzadó külső szemlélők, akik nem képesek felfogni a helyzet súlyát. Végig azt éreztem, hogy nem tudják felfogni, hogy egy Alzheimer-kóros ember életében minden pillanat ajándék, amikor tiszta a tudata, így nem is tudnak sem a pillanatban élni, sem a jövőbe gondolni. Megrekednek, statikusak. John, a férj ugyan kísérletet tesz, hogy kezelési módszerek, gyógyszerek után kutasson, de ebben sem érzi az olvasó, hogy ő most a szívét-lelkét beleadja. Kár, hogy szinte teljesen kimaradt a családtagok érzelmi helyzete, töltelékekké váltak.
Szerettem volna egy hosszabb bejegyzést szentelni a könyvnek, de ez is egy olyan írás, amiről nehéz terjengősen írni. Elolvasni sem könnyű, mert a gondolatokba fészkel, ha valakinek érzékenyebb a lelke, akkor a hangulatra is nagyon rá tud telepedni. Ettől függetlenül érdemes elolvasni, mert egy nagyon szépen, érthetetlen orvosi hadoválás nélkül megírt regény, tanulságos lehet a betegséget ismerőknek és azoknak is, akik csak laikusként érdeklődnek.
2014-ben Juliannne Moore, Alec Baldwin és Kristen Stewart főszereplésével film is készült a regényből. Egy kifejezetten jól sikerült adaptáció lett, Moore a filmben nyújtott alakításáért Oscar-díjat kapott.
