Edith Eva Eger - A döntés
" A szabadságunk abban rejlik, hogy megtanuljuk magunkhoz ölelni azt, ami történt. A bátorság azt jelenti, hogy minden bátorságunkat összeszedve lebontjuk a börtön falait, egyik téglát a másik után."
Nagyon sokáig halogattam ezt a könyvet, főleg a témája miatt, és mert úgy gondoltam, hogy ez is csak olyan "oravecznórás" bölcsességeket fog majd puffogtatni, mint általában ezek az életvezetési tanácsadóként működő könyvek. Aztán a kényszerszabim alatt mégis úgy döntöttem, hogy elolvasom, mert úgyis közös könyv, meg időm is van. A legjobb dolgok egyike volt, amit mostanában magammal tehettem.
Dr. Eger magyar származású holokauszt-túlélő, aki a háború borzalmai után férjével és gyermekeivel az Egyesült Államokban telepedett le, pszichológiából szerzett doktorátust, jelenleg is aktívan dolgozik terapeutaként. A könyv nagyjából felében a doktornő visszaemlékezéseit olvashatjuk, akit családostól -legidősebb testvérét, Klárát kivéve, akinek Budapesten sikerült túlélnie a háborút - hurcoltak el Auschwitzba kamaszként. A leírások nagyon tényszerűek, és egyben lelkileg is rendkívül nyomasztóak. Ugyanakkor ezt a részt a Sorstalansághoz tudnám hasonlítani, mert ezek a lányok is igyekeznek az embertelenségben is találni valami szépet, valami értékeset, egy célt, amiért a holnapot is túl kell élni..
A tábor borzalmait a családból csak ketten élték túl. A lányok megtörten, emberi roncsként szabadulnak Lengyelországból. Gyakorlatilag olyan állapotban vannak, hogy a legalapvetőbb dolgokat is szinte újra kell tanulniuk. Megtörten, de az egymás iránti végtelen szeretetükre támaszkodva építik fel újra az életüket, találják meg a boldogságot, és nyitnak egy jobb jövő felé.
Hiába végez az ember judaisztika szakot, ahol három éven keresztül sok-sok olyan dolgot is hall, ami egyébként nem hangzik el egy iskolai történelemórán, hiába olvas el x tucat könyvet, egy holokausztregény tartalmához nem lehet hozzászokni. Még mindig mélységesen megdöbbent és letaglóz, hogy hogy volt képes az emberi faj ilyen mértékben elaljasodni, hogy ez megtörténhetett. Hogyan lehetséges az, hogy ember az emberrel olyat tesz, amit még egy állat sem tenne a fajtársával, ha nem éhezik és nincs veszélyben. És ezzel párhuzamosan újra és újra megmagyarázhatatlan csodálatot is érzek egy-egy ilyen könyv olvasása után, hogy milyen erő lakozik az emberben, hogy mindezt képes túlélni, és normálisan élni! Hogy egy nemzet, egy olyan kicsi ország, ami háromszor is elférne Magyarország térképén, képes volt ezt kiheverni, hogy képes volt kivívni a saját függetlenségét az elnyomókkal szemben, és nincs ma sem olyan hatalom, amelyik leradírozhatná a térképről.
A regény persze önmagában sokkal inkább az egyénnek tanulságos, mint a közösségnek, megtanít az élni akarásra, a feladás helyett a megoldás keresésére. Megtanít, hogy nincs olyan helyzet, amiből valahogy nem lehet kikecmeregni, és továbblépni, hogy a reményt soha nem szabad elveszíteni, mert amíg az kitart, mi is életben maradunk, bármi is történt velünk. Értékes leckét kapunk abból is, hogy a múltat nem szabad elfeledni, okulni kell belőle sokkal inkább. Nem fogok hazudni, ebben is benne van, hogy legyél pozitív és akkor minden előbb-utóbb jó lesz. Ez az, amiben én per pillanat nem hiszek. Még. Ugyanakkor ez az első könyv, aminek egyszer talán tudok majd hinni, hiszen tanúja lehettem annak, hogyan lett újra egész ember olyasvalaki, aki onnan állt fel, ahonnan nem lehet. Dr. Egernek a legelkeseredettebb ember is elhiheti, hogy van kiút - ehhez számtalan esetet mutat be nekünk a saját praxisából, amiket érdemes lesz többször is elolvasni -.
De leginkább érdemes megfogadni a zárógondolatot, amit szívből ajánlok mindenkinek, aki nehéz helyzetben van: "Drágám, dönthetsz úgy, hogy szabad leszel."
Donato Carrisi - Démoni suttogás
"A sorozatgyilkosok cselekedeteiben mindig felismerhetők bizonyos jelentős és mélyen gyökerező szadista elemek. Áldozataikat "tárgyaknak" tekintik, akiknek szenvedéséből személyes hasznot húznak. A sorozatgyilkos szadista módon bánik áldozatával és ez örömöt okoz neki. Gyakran képtelen érett és teljes értékű kapcsolatot kialakítani a többiekkel, ezért tárgyakká alacsonyítja őket. Az erőszak csupán lehetőség számukra ahhoz, hogy kapcsolatba lépjenek a külvilággal."
Borzalmasan sokáig olvastam ezt a könyvet...a NIOK csoportban sokan ajánlották, amikor borzongós könyvet kerestem magamnak. Az ismertető alapján sokat vártam, és korábban Jeffery Deaver már feltette nálam a lécet elég magasra, amit sajnos Carrisinek nem sikerült megugrania. Nagy kár érte.
A történet középpontjában egy brutális gyermekrablás-sorozat áll: az áldozatok kiskamasz lányok, akiket a tettes szexuálisan nem bántalmaz, ellenben kegyetlen módszerrel vet véget az életüknek. Öt sírgödör, és egy még életben lévő áldozat felderítése vár a nyomozókra, akiket az eltűnési ügyekre specializálódott Mila Vazquez ügynök segít az ügy felderítésében. Milának nincs könnyű dolga, sem egynéhány kollégájával, sem pedig a saját múltja démonaival, amik nagyon kísértik őt a nyomozás során. Egy napokig tartó macska-egér játék kezdődik a hatodik kislány életéért, amit egy hihetetlen bomlott elme játszik egy olyan játszmában, ahol senki sem feltétlenül az, akinek első látásra tűnik, és ahol a tettes mindig egy lépéssel a nyomozók előtt jár...
Egy nagyon jó alapsztori - ami részben megtörtént eseményeken alapul, és aminek megalkotója jócskán beleásta magát a sűrűjébe - kapott egy szövevényes, néha izgalmasan, néha érthetetlenül ad hoc jelleggel vezetett cselekményt. Sokszor kaptam azon magam, hogy habzsoltam a sorokat, mert várható volt valami nagyon nagy, vagy már magam is biztos voltam benne, hogy rájöttem ki a tettes, aztán egy pillanat alatt kipukkadt az egész mint egy szappanbuborék. Számtalan jó momentuma van a regénynek, például ez a részben nagyon jól kidolgozott cselekmény. Csak sajnos néha már túlságosan is elveszik a szerző jelentéktelen részletekben, míg más momentumok egyszer csak a semmiből megtörténnek. Nem akarok spoilerezni, ezért csak annyit írok erről, hogy az a félmegoldás kicsivel a vége előtt...ott bizony én anyáztam, hogy most mi van?!
Megvolt benne az a finom feszültségkeltés és az orromnál fogva vezetés, amit én Deavernél nagyon szeretek. Csak amíg utóbbinál tényleg lerágom a körmöm, hogy a következő oldalon mi lesz, és elhiszem, hogy bizony rájöttem én, hogy ki is a tettes, aztán leesik az állam, amikor kiderül, hogy nem, addig a Démoni suttogásnál ez a körömrágás elfáradt, és sokszor inkább Pósalaky bácsi-féle "Ugorgyunk!"-ba csapott át. Nem tudta folyamatosan fenntartani sem a feszültséget bennem, sem az érdeklődésemet.
Sokan írták róla, hogy döbbenetes a vége is, én inkább azon agyaltam, hogy most akkor ezért olvastam végig 512 oldalt?! Teljesen elmaradt a katarzis. Nagyon kár érte, mert a pasas tud írni, látszik a jogászi véna is, de van még mit tanulnia a "nagy öregektől" hogy kell igazán idegtépő krimit írni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)