Egy ikonikus mondattal kezdeném ezt a posztot, ami tökélestesen ráillik a könyvben taglalt cselekmény rémisztő valószerűségére:
"Az oroszok már a spájzban vannak" . Merthogy egy olyan utópiába csöppenünk, amihez tulajdonképpen csak néhány zseniális és vakmerő elme kell, meg némi infrastruktúra, és hamarosan kopogni fog az ajtón...
George Orwell szintén ikonikus regényéből ismerjük a következő gondolatot: "Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos". És azt kell mondanom, hogy gyakorlatilag az egész regény egy durván kifordított 1984. De a Nagy Testvér most nem egyetlen személy, aki köre egész ideológia épül, hanem egy teljhatalmú, zseniális agytrösztökkel felvértezett cég, a Kör, aki egyfajta technológiai Teréz Anyaként zászlójára tűzi, hogy mindazt, amit kitalál, elterjeszt, az emberiség jobbá tételének érdekében teszi. Legfőbb célja egy olyan ValóÉn megalkotása, amivel minden egyes felhasználó egyetlen fiókkal irányíthatja on-line az egész életét, Őrszem kamerák segítségével pedig teljes mértékben átlátható lesz....
Képzeld el azt a világot, amiben nincs többé magánszféra, mert a kamerát alvásidőre és három perc erejéig a wc-n semlegesítheted...képzeld el, hogy minden egyes adatodat a pulzusszámodtól a kedvenc kajádig egy karperec tárolja, hogy a Föld bármely szegmensén, ahol Őrszem van elhelyezve, a tudtod nélkül bármikor megfigyelhetnek, és halmazokba csoportosíthatnak a szerint, mennyire vagy veszélyes a társadalomra...hogy a kommentjeid, zingjeid, mosolygó és homlokráncoló smileyk határozzák meg, mennyire vagy része egy közösségnek... Bizarr, igaz? Most tedd hozzá, hogy mindezt a nap 24 órájában közvetítik az egész világnak, több száz millió embernek, aki a neten követ téged... Így már ijesztő?
"Egyvalakinek egyetlen címet, egyetlen azonosítót, egyetlen jelszót, egyetlen pénzkezelési rendszert. Nincs többé tucatnyi jelszó és tucatnyi azonosító. Az eszközeid tudják, ki vagy, és aki fizet, jelentkezik, reagál, megnéz és értékel, aki lát és akit látnak, az nem más, mint egyetlen éned - az eltorzíthatatlan és álcázhatatlan ValóÉn. (...) Életed végéig elég egyetlen gomb a neten."
Ennek a Teréz Anyának a karjaiba záródik a fiatal, ambiciózus, de iszonyatosan naiv Mae Holland, akit legjobb barátnője ajánl be a céghez. Persze ő is alulról kezdi, de villámgyorsan a menők közé dolgozza magát. Teljesen magáévá teszi a filozófiát, mindazt, amit a Kör képvisel. A látszólag idilli világ egyre jobban beszippantja őt, szinte észre sem veszi, hogy az élete már gyakorlatilag nem is az övé. Itt jegyezném meg, hogy Mae karaktere az egyik legidegesítőbb naiva, akit valaha papírra vetettek. Ha nagy nehezen észre is vesz valamit, hogy nem egészen kerek (haha), akkor annak is vége kb. 2 másodperc múlva, és minden csillámpónisan csodálatos. Ideértve az életében felbukkanó férfit, Kaldent, aki olyannak tűnik, akire azt szoktuk mondani, hogy az se igaz, amit kérdez, de elég ha hozzáér/megcsókolja/közösülnek, és már söpörtük is a szőnyeg alá - Kicsit Ana Steel-szagú, csak úgy mondom -. Ő lesz az első, aki civilként aláveti magát a teljes átláthatóságnak, visszafordíthatatlan események sorozatát elindítva ezzel...
Több mint 10 napig olvastam ezt a könyvet. Nem azért, mert nem kötött le, sokkal inkább olvasás közben emésztős fajta. Nem akkora a fajsúlya, mint egy klasszikus irodalmi műnek, de bőven van rajta rágódni való. A XXI. században gyakorlatilag mindenhol körülvesz minket a technika:okostelefont, közösségi portálokat használunk, az interneten intézzük a vásárlásainkat, a pénzügyeinket, tenyérnyi kütyükben tároljuk az egész életünket. És talán bele sem gondolunk, hogy ezek az oldalak a maguk módján megfigyelnek bennünket - elég csak arra gondolni, hogy a Google megjegyzi a gyakori kereséseinket, tovább menve, a gyakori böngészéseink alapján a Facebook hirdetéseket dobál fel nekünk. A webáruházak mindenféle kuponokkal, akciókkal csábítgatnak bennünket vásárlásra, egymást túllicitálva. Dave Eggers utópisztikus világa naponta körbevesz minket. Mégis elborzasztó ez a jövőkép, hogy teljesen elveszhet a magánszféra, a kontrollt számítógépek,kamerák és a mögöttük álló fejlesztők veszik át.
Ahogy a nyitó idézettel ki szerettem volna fejezni, a világháló nyújtotta tér és lehetőségek gyakorlatilag a küszöbünk elé hozták a lehetőséget, hogy a teljes átláthatóság megvalósuljon. Csak határokat nem ismerő zsenikre, és olyan naiv, befolyásolható közvetítő közegre van szükség, mint Mae. Ebből a szempontból ez egy tökéletes, olvasmányos regény, hajszálpontosan felkészít minket mindarra, ami várhat ránk, ha elszabadul a gyeplő. Néha jelentéktelennek tűnő mondatokkal vezet minket egyre mélyebbre, amíg el nem veszítjük az akaratunkat, és gyakorlatilag sodródunk az eseményekkel, amik egy számomra megdöbbentő végkifejlet felé vezetnek.
Egyetlen gyengesége van talán: Bailey és Mae kivételével a karakterek felejthetők, nincs számomra valódi tartalmuk, töltelékeknek tűnnek. Mae, ahogy már említettem, a szótári naiv szereplő tökéletes megtestesítője, ettől halálosan idegesítő lesz - én eldobtam a könyvet a végén, és párszor emlegettem az édes anyukáját -. Bailey pedig egymaga elviszi az egész Kört a hátán. Emberi és barátságos, mégis a legkérlelhetetlenebb karakter a könyvben. Bravó, Mr. Eggers! Megalkotta a tipikusan Tom Hanksnek való karaktert, akit egy másodperc alatt bárki képes megkedvelni. Mégis pontosan ebbe a köntösbe rejtve ott van egy kérlelhetetlen mogul, aki a lehető legszelídebb hangnemben, mosolyogva, és úgy megmagyarázva mindent, hogy ember bele nem tud kötni, átgázol bármi és bárkin, hogy bezáruljon a kör.
Kihagyhatatlan olvasmány az inkább elmélkedős, nem tipikusan űrlényes-robotos-idegenes sci-fi kedvelőinek.
"Jóval korábban is édesanyává lehet válni, mint ahogy megszületne a saját
kisgyermek. Édesanyák azok a nők is, akiknek még nincs ugyan gyermekük,
ellenben nagyon vágynak rá… Akik olyan mérhetetlen szeretettel
tekintenek a kisgyermekekre, amit sokan csak gyermekük születése után
tapasztalnak meg. Mert nem fontos, hogy mikor alakul ki az érzés. A
lényeg az, hogy létezik."
Le kell szögeznem két dolgot, mielőtt a könyvről bármit is írnék:
1.: soha nem szólok bele az olyan vitákba, hogy egy nő életcéljának tekintse-e a gyermekvállalást, vagy sem. Aki úgy érzi, hogy igen, annak hajrá, legyen úgy, aki úgy érzi, hogy nem, annak is. Az ő élete, az ő teste. És a gyereké. Inkább ne legyen valaki anya, aki nem érez rá késztetést, minthogy társadalmi nyomásra szüljön, aztán egy életen át utálja a saját gyerekét. Ha meg Isten is az anyaságra teremtette, akkor jöjjenek csak azok a csemeték. Én egyik felett se török pálcát.
2. Kevés kivétellel vannak ma Magyarországon olyan ismert emberek, akik ha beszélnek egy témáról, odaállnak egy ügy mellé, vagy megosztanak bármit a külvilággal, amit fontosnak éreznek, arra oda is figyeljek, mert hiteles személynek tartom az illetőt, kvázi szeretem. Jakupcsek Gabriella, Náray Tamás, Alföldi Róbert és Ördög Nóra a kevés kivétel közé tartoznak. Általában a fent említett okból nem is szoktam hírességekről/től olvasni. Ördög Nórával kezdtem a komfortzónából kilépést, és igyekszem még idén olvasni a többiekről/től is.
A Pozitív cìmű könyv egy abszolút sallangmentes, őszinte és bátor írás szerelemről,
családról, a gyermekvállalás nehézségeiről. Nagyon bátor dolognak
tartom, hogy valaki beszélni mer nyilvános platformon a vágyairól, az
életéről, a fájdalmairól, az öröméről, és ezt azért teszi, hogy segítő
kezet nyújtson másoknak, akik most is hordják az ő cipőjét. A lapokról
nem "azördögnóra" köszön vissza az olvasókra, hanem egy fiatal,
egyébként sikeres és boldog nő, akinek talán csak az az egyetlen dolog
nem sikerült az életben, ami a titkárnőként dolgozó Gizinek igen. Ő is
egy hétköznapi Gizi, aki csak családot szeretne.
A munkám során
számos névtelen Ördög Nórával találkozom, ezért abszolút
mellszélességgel támogatom, amit ez a könyv is próbál üzenni:ez a
boldogság nem csak pénz kérdése, neki nem azért sikerült, mert ő
"azördögnóra"! Végig együtt lehet érezni vele, úgy lehet olvasni a
könyvet, mintha teáznátok valahol. Egyszerű és közvetlen marad az
olvasóval, lehet vele sírni, vagy nevetni, pontosan az a hiteles,
szerethető nő jön át, akinek én tartom őt.
Ez a könyv nem magamutogatás, nem kitárulkozás, nem egy bezzeg-regény, hanem mankó, egy őszinte vallomás, hogy "ugyanolyan ember vagyok mint te, nekem is nehéz, de ahogy én sem voltam egyedül, neked se kell." Akár van az embernek hasonló problémája, akár nem, könnyen azonosulni lehet Nórával, a férjével, a nehézségeikkel, fel sem tűnik, hogy nem egy egyszerű nő, hanem egy ismert ember könyvét olvasod. Az érzelmi oldala mellett annak is hasznos olvasmány lehet, akit inkább szakmailag érdekel, aki belelátni szeretne inkább a rendszerbe, a folyamatokba.
Nekem egész más problémám
van, amivel mi még küzdünk nagyon, de hitet kaptam ebből a könyvből,
hogy ha meddőnek kikiáltott pároknak gyerekeik születnek, akkor tényleg
nincs olyan, hogy nincs! Bátran ajánlom a cipőben járóknak, és bárkinek,
aki elveszítette a hitét,hogy nincs már mit tenni. Mert csodák igenis
vannak. 
"
..hiába írta be a vádiratba a vizsgálatot vezető szovjet tiszt, hogy a tanyasiak önvédelemből ölték meg az erőszakoló szovjet katonát, ha azt a dokumentumot felsőbb utasításra meg kellett változtatnia. De még ez a hamisított dokumentum is hiába maradt meg a jövendő kor történészeinek, hiszen a Vörös Hadseregre vonatkozó releváns katonai és egészségügyi iratanyagok a zárt, oroszországi katonai levéltárakban a mai napig nem kutathatók"
A nemi erőszak minden korban nagyon nehéz téma, függetlenül attól, hogy milyen körülmények között történik. A magyarországi büntetőjog magánvádas bűncselekményként és - sajnálatos módon - az egyik legnehezebben bizonyítható bűntettként kezeli. Az áldozatok többnyire a sokk, a szégyenérzet miatt - ne adj' Isten, mert ismerik a tettest! - hallgatnak a velük történtekről, bizonyítani is rendkívül nehéz. Talán ennek is köszönhető, hogy egy ilyen tabu témaként kezelt tárgykörben eleve viszonylag kevés irodalmi alkotás születik. Különösen igaz ez akkor, ha a nemi erőszak körülményei háborús eseményekhez, vagy más rendkívüli állapothoz köthetők.
A háború talán minden másnál speciálisabb körülmény. A leigázó haderő győzelmet ünnepel, a vesztes elkeseredett, de mindkettőben közös a katonák felfokozott, frusztrált állapota a harcok, a hadi körülmények miatt, illetve a civil lakosság - különösen a lányok, asszonyok - kiszolgáltatott helyzete. A könyv számtalanszor hivatkozik arra, hogy ezekben a helyzetekben a szexuális bűncselekmény többnyire a legyőzöttek feletti hatalom egyik kivetülése, a gyilkosságok és fosztogatások mellett. Hogy miért emeltem ki éppen ezt a könyvből? Ha visszagondolunk a #metoo-kampányra - és általában a szexuális bűncselekményekre -, gyakorta előkerül az áldozathibáztatás, mint indok a szexuális visszaélések alátámasztására. Szerencsére ez ebből a könyvből szinte teljes mértékben hiányzik, noha itt is megemlítik, hogy Magyarországon is előfordult, hogy nők direkte módon kifejezetten keresték a felszabadító orosz katonák társaságát. Az áldozat nem mártír, csupán áldozat, az író a történtekhez nem tesz hozzá, és el sem vesz a tényekből.
A könyv többször kiemel egy másik fontos elemet, amit én nagyon jónak tartok, hogy bekerült, mert többnyire erről is hallgatunk: az erőszaktevés, mint csoportkohéziós cselekedet. Ha én is megteszem, te is megteszed, de ha ő is megteszi, akkor 100%, hogy semmi rosszat nem tettünk, mert valamelyikünk csak leállt volna. És különben is, a nő is akarta... A csoportkohézió szerepe nagyon kettősen jelenik meg a könyvben: az erőszaktevők oldaláról egy pluszt ad, egyfajta összetartó erő, míg áldozati oldalról gyakorta inkább a sikertelenség egyik kivetülése, hiszen több olyan esetről is olvasni lehet, ahol egy közösség egyáltalán nem, vagy csak ideig-óráig volt képes megvédeni a nőket az atrocitásokról.
Ellentétben a legtöbb nemi erőszakkal foglalkozó forrással, a könyv abszolút tartózkodik a naturalista leírásoktól, az egyes eseteket mondhatni érintőlegesen idézi fel, mégis könnyen együttérzést ébreszt az áldozatokkal. Ugyanakkor elkövetői oldalról sem gerjeszt feltétlenül gyűlöletet az elkövetők iránt, számomra ez a típusú objektivitás is fontos szempont a könyv pozitív megítélésében.
Ugyanakkor gyengeségei is vannak. Egyrészt sokszor nagyon száraz, statisztikai jellegű, tömény töltelékadat halmaz, amitől döcögőssé válik az olvasás. A szerző sokszor bocsátkozik összehasonlításba a holokauszttal, a német megszállással, az amerikai katonák magatartásával a normandiai partraszálláskor vagy Vietnámban. A gondolat nagyon jó, csak időbeli, logikátlan ugrálásokat eredményez, ezt egy kicsit nehéz megszokni.
Mindent összevetve Pető Andrea - a CEU professzora - munkája kétségtelenül egy alapos, hiteles korrajz egy olyan időszak kegyetlenségeiről, amiről nem igazán beszélnek a hétköznapokban, sem a tudományos életben, létezik, de azért szépen besöprik a szőnyeg alá. Ajánlom minden téma iránt érdeklődőnek, aki elfogulatlan tálalására kíváncsi az elhallgatott múltnak.
"A testem rémségesen hiányos. Csak fél karom van (a bal), annak végén sincs elég ujj a kezemen (összesen három: a hüvelykujj és még kettő). A többi végtagom rövid, aszimmetrikus csonk, amelyek fantasztikus küzdeni akarással mozognak. A bőröm majdnem teljesen átlátszó, áttetszik rajta kihasználatlan ereim bonyolult hálózata. Arcom izomzata és az agyam közötti kapcsolat igen gyenge csupán, ebből adódóan petyhüdten, lazán lóg a hús a csontomról, ezért úgy nézek ki, mint egy idióta, különösen beszéd közben."
Ő Ivan Iszajenko, ennek a rendkívül felkavaró regénynek 17 éves főhőse, aki egész életét a Súlyosan Beteg Gyermekek Maziri Kórházában töltötte sok más gyermekkel együtt, akik egytől egyig a Csernobilt sújtó katasztrófa máig is tapasztalható következményeinek szülöttei. Egy amolyan Nick Vujicic, csak míg előbbi tele van élettel, pozitív szemlélettel, addig Ivan élete nagyjából az Esőemberéhez hasonlítható: minden egyes napja ugyanazon történések és rituálék közt telik. Reggeli, ebéd, vacsora, köztük egy-egy óra tévézés, napi 2-3 maszturbáció, néhány óra színlelt kóma - ami alatt olyan információkhoz juthat a külvilágból, amik gyakorlatilag a megőrüléstől tartják csak vissza. A monoton napokat egyetlen ember fogja össze, aki Ivan számára nélkülözhetetlen:a nagydarab, jóindulatú nővér, Natalja, aki szinte fiaként szereti Ivant.
A dolgok akkor vesznek fordulatot, amikor a kórházba új lakó érkezik, a 16 éves Polina Puskina személyében, aki leukémiás és nagyon hamar kiderül, hogy a három hónapos betegek közé sorolható - Ivan 17 év alatt kifejlesztett képességeinek egyike, hogy a gyógyszeradag alapján megmondja bármelyik betegről, mennyi ideje van hátra -. Mivel friss az élmény, mondhatom, hogy a kapcsolatuk pontosan annyira nem hétköznapian indul, ami teljes mértékben rájuk jellemző. Polina a betegsége ellenére csupa élet, csupa küzdeni akarás, és a látható tünetek ellenére szép és bájos. Ahogy teljesedik a kapcsolatuk, úgy mozdítja ki Ivant a lehető legtöbb módon a komfortzónájából. De az idő múlását még ez a lassan kibontakozó szerelem sem tudja megállítani...
Nehéz könyv, sokszor kegyetlenül és könyörtelenül őszinte. Alig haladja meg a 300 oldalt, de nem egy egy szuszra olvasható regény, én magam többször is letettem, filóztam az addig olvasottakon. Magával ragadó történet egy gyökértelen fiúról, akinek börtön a saját teste, a hely, ahol él. Szívfacsaróan, mégis remek öniróniával, szinte már humorral ír a saját helyzetéről, az olvasónak bár többször támad az az érzése, hogy önsajnálat van a monológjaiban, mert a szegény kis nyomoréknak milyen szar nehéz élete van, de Ivan figurája speciel bennem mégsem szánalmat tudott kelteni. Sokkal inkább azt a nézetet erősíti, hogy egy mozgássérült és végtaghiányos ember is élhet teljes életet, csak olyan szituációkra van szüksége - van éppen olyan emberekre -, amik - és akik - képesek kizökkenteni a letargiából, a tehetetlenség érzetéből, hogy bizonyosságot nyerjen, hogy az ő élete sem haszontalan. Egyik kedvenc momentumom, amikor egy szinte élőhalott kisfiú gondozásának kedvéért Ivan 8 órán át, saját magán tanul meg pelenkázni.
Natalja és Polina számomra az a két ellentétes pólus, akik mégis ugyanabba az irányba tartanak: a maguk módján adnak értelmet Ivan létezésének. Natalja, mint egyfajta anya van jelen az életében, Ivan gyakorlatilag senki másra nem hallgat, senki mást nem tisztel, és nincs senki a kórházban aki gyakorlatilag bármit kérhetne a sokat megélt nővértől. Ő az, aki néha szabna határokat - mondjuk az alkoholt illetően -, de mégsem teszi. És az igazgatón kívül az egyetlen, aki ismeri Ivan múltját. Polina fiatal, szenvedélyes, a maga 16 évével Nataljához hasonlóan tapasztalt már egyet és mást. Ő az, aki ahogy a kapcsolatuk előre halad, a szabályok megszegésére, a határok átlépésére "ösztönzi" Ivant. A maga fiatal, szenvedélyes módján próbálja megértetni vele, hogy az ő élete is értékes - ha valaki, akkor Polina mindenkinél jobban tudja, hogy az élet minden egyes perce ajándék -, képes rávenni a fiút arra, hogy kimerészkedjen börtöne falai közül, hogy túllépjen önmagán, önmaga fizikai korlátain, és elkezdjen élni. Tegye ezt aközben, ahogy Polina élete lassacskán a végéhez közeledik.
A befejezés szomorú, számomra eléggé váratlan volt - legalábbis ami Ivant illeti -, de talán így volt ez kerek egész. Annak ellenére, hogy az író nem barokkos körmondatokban fogalmaz, mégis nehéz és komoly gondolatokkal, érzelmekkel van tele. Nagyon tetszett a stílus, ahogy Stambach ír: alkalmazkodik az időhöz, a korosztályhoz, használ trágárságot, szlenget, de mégsem lesznek ezektől közönségesek a mondatai: abszolút illeszkednek a szereplőkhöz, az időhöz, a szituációhoz, amiben használja ezeket. Ahogy írtam már fentebb, viszonylagos rövidsége ellenére nem egy könnyű olvasmány. Nagyon érzékletesen ír Ivan nézőpontjából arról, milyen az élete egy testi fogyaték(ok)kal élőnek, egy rákosnak, vagy olyasvalakinek, aki amikor nincs leszedálva, egész nap egy hintaszékben ringatja magát. De mégsem célja szánalmat kelteni az olvasóban, egyformán igyekszik kiragadni a szar nehéz pillanatokból, és az "ezért érdemes volt élni"-félékből, hogy amikor a végére érsz, azt mondd, hogy nem bántad meg, hogy megismerted Ivan Iszajenko láthatatlan életét.
