Ámosz Oz - Párduc a pincében

"Aki szereti az embereket, az nem lehet áruló"

!!! Spoilert tartalmazhat!!

A szeptember nem volt igazán az én hónapom, egy elég makacs kötőhártya-gyulladással küszködtem, így nem sok lehetőségem volt az olvasásra. De azért egy könyvet mégis sikerült befejeznem, ami még a havi témába is passzolt. Egy számomra nagyon kedves könyvről fogok néhány gondolatot írni. Még egyetemista koromban tanultam zsidó irodalmat, ennek keretében volt tananyag Ámosz Oz is, mint kortárs/holokauszt utáni szerző.

A Párduc a pincében című (kis)regény a holokauszt utáni irodalomnak egy olyan típusába ad betekintést, amikor a kerettémát nem a soá tragédiája adja - bár a regényben is megjelenik, de inkább kissé komikus formában -, hanem az aktuálpolitikai élethelyzet. Ebbe helyeződik a történet, a helyszín, a szereplők is ebben élnek.

A helyszínünk Palesztina, 1947-et írunk, ekkor Izrael még angol mandátumterület - de már nem vagyunk messze 1948. május 14-től, amikortól Izrael Állam önálló ország lett -. Az utcákon felfegyverzett brit katonák és rendőrök masíroznak, éjjel-nappal fegyverropogás tölti be a levegőt. Este hat óra után kijárási tilalom van érvényben, aki ezt megszegi, könnyen a fogdában találhatja magát. A fegyveres ellenállás föld alatti barlangrendszerekben szerveződik, míg a felszíni úgy marad életben, mint egy rejtőzködő vírus:éjszakánként feltámad poraiból, házról-házra terjed, ahol a sebesülteket titokban képzett nővérek látják el, akik reggelre mindent nyom nélkül képesek eltüntetni.

Ebben a közegben ismerjük meg főszereplőnket, a 12 éves Profit - és családját, akik maguk is ellenállók -, akinek jóval hamarabb szembesülnie kell a felnőttek világának egy olyan arcával, ami cseppet sem gyereknek való. Ő és három társa megalapítják a maguk ellenállási mozgalmát - egy amolyan gittegyletet-, a Titkos Egyletet, megfigyelnek, éjszakánként graffitiket helyeznek el a falakon. Ebben az időben érinti meg őt az első plátói szerelem, és ekkor ismerkedik meg a történet másik főszereplőjével, az angol Dunlop őrmesterrel, kinek "szíve a szent városé", és héber leckékért cserébe vállalja, hogy angolul tanítja Profit.

Azonban ahogy a felnőttek világában sincs helye ilyen vészterhes időkben titkoknak, az ellenséggel paktálásnak, úgy a gyerekekében még annyira sincs:Profit a társai árulással vádolják és kiközösítik. Ennek ellenére lassacskán valódi szeretet ébred Profiban az őrmester iránt, úgy tekint rá, mint egy felnőtt a védelemre szoruló gyermekre. A már kissé gyermeteg cselekmény mögött kikerülhetetlenül ott van a valós világ veszedelme: a szigorodó angol fellépés miatt az ellenállás komoly veszélybe kerül. De a pozitív végkifejlet így sem elkerülhető, a történelmi tények ismeretében...

Számomra a regény egyszerre hasonlít A Pál utcai fiúkhoz és Az élet szép című filmhez: minden, ami körülvesz minket úgy tűnik, mint egy játék, de mégis rideg a valóság Nemecsek kiközösítésével, vagy éppen a náci haláltáborral. De asszociálhatunk Szabó Magda Abigéljére is, amiben Ginát közösítik ki az iskolatársai "árulása" miatt. A gyerekek szemszögébe helyezett történelem olyanná válik, mintha a körülöttünk lévő világot egy speciális mikroszkóp lencséiből néznénk. Bár a történelem komoly köntös, mégis a gyerekek sokszor mulatságos helyzetein keresztül láttatja Oz a cselekményt. Maga Dunlop őrmester figurája is nevetésre készteti az olvasót: kissé kétbalkezes, esetlen, de jóindulatú férfi - Kőnig tanár úr 2.0 :) -, akkor is a szívünkbe zárjuk, ha az ellenséghez tartozik.

Nem hiányzik a cselekményből a szerzőre jellemző önéletrajziság sem. A kisregény gyakorlatilag kivonata a Szeretetről, sötétségről című memoárnak. Egy saját, markáns emléke nagyon megható formában jelenik meg a műben, ami Oz egész életére hatással volt. A kerete ellenére azt mondhatom, hogy egy nagyon szívhez szóló történet ez gyerekekről, felnőtteknek, egyenlőségről, emberségről, igazságérzetről. Egy minden patetikusságot mellőző édes-bús "mese" arról, hogy bármelyik oldalon állunk is, elsődlegesen emberek vagyunk és lehetünk egymáshoz feltétlenül jók. 

2007-ben filmadaptáció készült a regényből A kis áruló címmel.

Dan Brown - Inferno

"Amerre nézett, a túlélés elemi ösztöne felülírta a humánumot. A kilátástalansággal szembenézve… az emberből állat lesz." 

Az Eredet okozta csalódás után megfogadtam, hogy egy darabig nem fogok Langdon-regényt olvasni. Aztán úgy alakult, hogy sort kerítettem a filmre, ami nagyon tetszett, meghozta a kedvemet az olvasáshoz. Ez viszont arra a fogadalomra sarkall, hogy SOHA többé ne nézzek meg úgy adaptációt, hogy nem a könyvet olvastam előbb...

Szeretett professzorom ezúttal nagyon kalandos körülmények közt tér vissza:Firenzében ébred egy kórházban, a fejét kívülről öltések tarkítják, belül pedig hatalmas káosz. Fogalma sincs hol van, hogy került oda, és miért kínlódik fájdalmak között. Per pillanat egyetlen kapcsolata a világgal a fiatal doktornő, Sienna Brooks, aki rövid időn belül kétszer is megmenti az életét. Mert a Dan Brown-i hagyományokhoz híven onnantól kezdve, hogy Robert magához tér, gyakorlatilag egy perc nyugta sincs, mert a fél világ a nyomában van, a zakója zsebében egy furcsa tárgyat talál, amiről fogalma sincs micsoda és miért van nála, nem mellékesen még rémisztő látomások is gyötrik pestisről, vérről, halálról...

A Harvard szimbólumkutatóját kemény fából faragták, ahogy azt már megszokhattuk, így a doktornővel karöltve felveszi a kesztyűt üldözőivel és a titokzatos látomásokkal szemben. Hajszába kezd, hogy összerakja az emlékeit, és a nyomokat, amelyek Dante Pokolján keresztül egy világot fenyegető katasztrófa rejtélyének megoldásához vezetnek..

Dan Brown kétségkívül hozza a "papírformát", az olvasók alapos kiképzést kapnak Dantéból, művészet-és várostörténetből, személy szerint kifejezetten hajlok rá, hogy Dante fő művén is átrágjam magam. A cselekmény néha iszonyatosan pörög, az ember csak kapkodja a fejét, hogy mi történik, máskor viszont nagyon leül, mert oldalakon keresztül úgy ír irodalomról, művészetről, mint valami egyetemi tankönyvben. Természetesen kapunk egy adagot a "csúnya" keresztény vallásból is - valamiért nagyon berágott a katolikusokra :) -, és ezektől együtt annyira bántóan sablonos és klisés az egész. Mint egy biztonsági játékos, fogja a sablont, kicserél neveket/helyeket/alapsztorikat, de megint ugyanoda lyukadunk ki, akár A Da Vinci-kódban, vagy az Eredetben: fúj, a vallás, csak a művészet, az emberiség pusztulása közeleg, stb. Bár megjegyzem, nekem ebben jobban tetszett az emberiségre váró naaaaagy, mindent megváltoztató szál mint az Eredetben: mindkettőben megvan a ráció, de nekem ez valahogy életszerűbb.

Nem mondom, hogy akkora csalódás volt, mint a legújabb könyv, de valahogy nem tudtam úgy izgulni olvasás közben, mint a teljesen ismeretlen Eredet esetében, nagyban rontott az élményen a sablonosság mellett, hogy előbb láttam a filmet, és 90%-ban tudtam mi fog történni. Megjegyzem - a film javára! -, hogy egynémely eltérés a könyvhöz képest nagyon is szimpatikus volt (pl. Robert és a WHO-igazgató kapcsolata). A filmet azt hiszem többször is meg fogom nézni, de a könyv marad az egyszer olvasós kalapban. Két héten át kínlódtam vele, annyira nem tudott lekötni, pedig tényleg szépen összerakott könyv ez.

Mindettől eltekintve Langdon professzor az örök kedvenc karakterem marad Jeffrey Deaver Lincoln Rhyme-ja mellett, remélem, még találkozunk. :)